A gondolatmenet szinte magától összeállt Erzsébet Török fejében. Felhívta Melinda Fülöpöt, és minden különösebb körítés nélkül közölte, hogy meglátogatná őket. Az új lakásba ugyanis soha nem hívták meg hivatalosan, pedig az ilyesmit egy rendes családban nem szokás elfelejteni.
Melinda emlékeztette rá, hogy korábban kétszer is szóba hozta a költözés utáni vendégséget, ám Erzsébet mindannyiszor elfoglalt volt, vagy éppen más kifogást talált. Most azonban csak legyintett, és kijelentette, hogy végre szeretné látni a fiát.
Két nappal később már ott állt a tágas, napfényes nappaliban, és alig tudta palástolni a felháborodását. A levegőben főtt étel illata terjengett, amitől Erzsébet gyomra azonnal összerándult.
Domonkos Vincze — akárcsak ő maga és a néhai férje — ki nem állhatta a leveseket. Náluk mindig olyan fogás került az asztalra, amit ránézésre azonnal fel lehetett ismerni, nem pedig valami egytálételnek álcázott zagyvalék.
Hogyan engedhette meg a fia, hogy ez a nő ilyen gyorsan átvegye az irányítást? Erzsébetben egy baljós gondolat vert gyökeret. Talán megbabonázta?
A hideg futkosott a hátán. Egy pillanatra ugyan felmerült benne valami ízléstelen feltételezés a hálószobai praktikákról, de ezt rögtön el is hessegette. Melinda és rafinált női trükkök? Nevetséges. Sokkal inkább valami sötétebb magyarázat illett a képbe.
Máskülönben mivel lehetne megindokolni, hogy Domonkos egyáltalán hajlandó megenni ezt a löttyöt?
Erzsébet gyűlölködő pillantást vetett a menyére, aki ártatlan arccal sürgölődött, mintha mi sem történne, miközben lassan, de biztosan tönkreteszi a fiát.
— Mi ebben olyan érthetetlen? — Melinda szemlátomást nem értékelte az anyósa drámai hallgatását. Felkapott egy másik tányért, mert bőkezűen mert bele a borscsból, majd Erzsébet felé fordult. — Nézze csak: itt a káposzta, ez a hagyma, sárgarépa is van benne, a cékla pedig reszelve kerül bele, a nagymamám receptje szerint. A krumpli most épp elbújt, de mindjárt kifogom. A végén friss zöldfűszer a kertből, egy kis tejföl…
— Egyél te csak párolt korpát! — csattant fel Erzsébet, tehetetlenül hadonászva.
— Az egyébként magának sem ártana — vágta rá Melinda nyugodtan. — Jót tesz az emésztésnek, rendbe hozza a bélflórát. Ha az jól van, a gazdatest is elégedett.
Az anyós arca lángvörös lett ettől a szemtelen hangnemtől, de nem reagált azonnal.
— De mondd csak, Domonkost miért kényszeríted erre az egészre? — folytatta végül.
Melinda meglepetten pislogott.
— Én nem kényszerítem. Ő maga eszi meg.
— Ugyan már! Mit tehetne, ha nincs más étel a házban?
— Főzhetne magának. Rendelhetne. Átmehetne a szomszédhoz. Vagy meglátogathatná az édesanyját — sorolta Melinda félmosollyal.
Az utolsó lehetőségnél Erzsébet még jobban zavarba jött.
— Ne gúnyolódj! Illendő lett volna megkérdezni tőlem, mit szeret Domonkos igazán.
— Megkérdeztem tőle — felelte Melinda vállat vonva. — Felnőtt ember, tud beszélni. Azt mondta, ízlik neki minden.
— Hazudik — jelentette ki Erzsébet, miközben a szobában feszült csend telepedett rájuk, előrevetítve a következő összecsapást.