— Mi ez a szag? — kérdezte fintorogva Erzsébet Török, miközben látványosan felszívta az orrába a levegőt, mintha nem egy ebédlőasztalnál állna, hanem valami romlott szeméttel teli vödör mellett.
— Céklás leves — válaszolta nyugodt mosollyal a menye, Melinda Fülöp. Leemelte a kis kerámia tál fedelét, és lassan meríteni kezdte a gőzölgő, sűrű levet. — Őszintén szólva semmihez sem fogható érzés, amikor az ember a saját kertjéből szedett zöldségekből főz.
— Nem látom, miben lenne ez más, mint bármi más — legyintett Erzsébet. — Viszont rengeteg időt és energiát emészt fel az a kert, azt meg lehetne máshogy is használni.
— Ez igaz — nevetett fel békésen Melinda. — De ha valaki örömmel csinálja, akkor nem teher, hanem kikapcsolódás.
— Könnyű ezt mondani, amikor önként vállalt dolog — jegyezte meg fanyar hangon az anyós, ajkait összeszorítva. — De mondd csak, kinek főztél ekkora adagot?
— Magunknak. Nem is olyan sok, legfeljebb két alkalomra elég.
— Én ebből biztos nem eszem — jelentette ki Erzsébet, és még a kezével is hadonászott, hogy nyomatékosítsa a tiltakozását, majd hátrébb lépett az asztaltól. — Ki tudja, mi van benne! — grimaszolva a szája elé kapta a kezét, mintha mindjárt rosszul lenne, és elfordult.
Melinda csak a szemét forgatta, majd halk sóhajjal igyekezett magában elengedni a jelenetet.
Ő és Domonkos Vincze, Erzsébet fia, másfél évvel korábban találkoztak. Már az első beszélgetésnél egymásra hangolódtak, és alig egy hónap múlva, mindenféle felhajtás nélkül összeházasodtak.
A megtakarított pénzüket nem ünnepségre, hanem közös álmukra költötték: egy vidéki házra, amelyet azóta is türelemmel és szeretettel formáltak otthonná.
Ez idő alatt Melinda pontosan négyszer találkozott Erzsébettel — ugyanannyiszor, ahányszor Domonkos. Ráadásul ebből három alkalommal Melinda beszélte rá a férjét, hogy ünnepnapokon látogassák meg az édesanyját.
Erzsébet kezdettől fogva könnyelműségnek tartotta fia házasságát. Úgy vélte, Domonkos majd belátja a tévedését, ám mivel már önálló, felnőtt férfi volt, semmilyen eszköze nem maradt, csak a kivárás.
Csakhogy az általa remélt fordulat nem következett be, és ez egyre jobban nyugtalanította.
Nem értette, mit láthatott Domonkos ebben az általa egyszerűnek és műveletlennek bélyegzett lányban, és miért ragaszkodik hozzá ennyire. A fia mindig jó megjelenésű volt, és korábban sokkal csinosabb, városiasabb nők vették körül.
Erzsébet egész életében városi embernek tartotta magát, és fiát is így nevelte. Meg volt győződve róla, hogy Domonkos valójában már belefáradt ebbe a vidéki létbe, és csak egy kis lökés kell, hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba.
Szerinte egy ilyen csalódás után a fia végre egy hozzá illő nőt választ majd, olyat, akivel ő maga is könnyen megtalálja a közös hangot — de ehhez sietnie kellett, mielőtt Melinda még szorosabban magához láncolná Domonkost egy visszafordíthatatlan kötelékkel.