…minden jel arra utalt, hogy a közös életforma – minden kezdeti bizonytalanság ellenére – működni kezdett.
Egy délután Attila egy hosszú értekezletről érkezett haza, amikor a bejáratnál szokatlan látvány fogadta. Adrienn Lakatos, a személyi asszisztense állt az ajtó mellett, karba font kézzel, arcán azzal a kifejezéssel, amely általában rossz híreket jelentett.
– Úgy hallom, most már nem egyedül laksz itt – jegyezte meg szárazon. – Feleség… és egy gyerek?
– Így van – felelte Attila habozás nélkül. – Emese és a lánya.
Adrienn felvonta a szemöldökét. – A te lányod?
Attila bólintott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Nem mondanám túl diszkrét megoldásnak – folytatta a nő. – Az igazgatótanács máris érdeklődik.
– Kérdezzenek csak – vágta rá hűvösen Attila. – A magánéletem nem tőzsdei kérdés.
A „család” szó furcsán csengett a szájából, mintha még szoknia kellett volna, mégis megnyugtató volt kimondani. Valahogy a helyére került.
Aznap este Emese a teraszon ült, és csendben figyelte, ahogy Zsófia nevetve kergeti a pillangókat a gyepen. Attila két bögre teával csatlakozott hozzá, majd leült mellé.
– Mindig szeretted az alkonyt – mondta halkan.
Emese elmosolyodott. – Akkoriban ez volt az egyetlen időszak, amikor a világ nem akart szétesni.
Attila kortyolt egyet, majd összeszedte a bátorságát. – Miért nem jöttél vissza, amikor meggyógyultál?
A nő elfordította a fejét. – Mert már nem hittem, hogy van helyem melletted. Te… elérhetetlenné váltál. Hatalmas lettél. Más világban éltél.
– Én közben egyedül voltam – mondta Attila közelebb lépve.
Emese nem válaszolt.
– Visszatérhettél volna – tette hozzá újra.
– Féltem – suttogta végül. – Attól, hogy nem tudnál megbocsátani.
Attila hátrébb lépett, zsebre dugta a kezét. – És most?
– Most sem tudom biztosan – vallotta be Emese. – Nem tudom, képes lennél‑e rá.
Attila ránézett. – Nem bosszút keresek. Csak azt próbálom megérteni, milyen emberré kell válnom… miatta.
Emese szeme megtelt könnyel. – Zsófiának apára van szüksége. Nem egy cégvezérre.
– Akkor az leszek – felelte határozottan.
Másnap, miközben Attila egy videókonferenciába merült, Emesét váratlan látogató érte. Az ajtóban Margit Fehér állt, kifogástalan öltözékben, tekintetében jeges távolságtartással.
– Tehát mégis visszajöttél – mondta köszönés helyett.
– Jó napot, Margit – felelte Emese óvatosan.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy maradsz? – kérdezte a nő metsző hangon.
– Nem így terveztem… – Emese megállt. – De most már nem vagyok benne biztos.
Margit gúnyosan felnevetett. – Azt hiszed, egy gyerek már családot jelent?
– Számomra mindig az volt – válaszolta Emese egyenes háttal. – Zsófia Attila lánya.
– Vagy csak egy ügyes trükk az örökség megszerzésére – vetette oda Margit.
Emese hangja megkeményedett. – Akkor egyáltalán nem ismersz.
Ebben a pillanatban Attila lépett be. Azonnal megérezte a feszültséget.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Csak egy családi látogatás – mosolygott Margit mesterkélten. – Megismerkedem Emesével.
Attila Emesére nézett. A nő némán megrázta a fejét.
Aznap este Emese csomagolni kezdett. Attila a folyosón találta, amint becipzározta a bőröndöt.
– Mit csinálsz? – kérdezte döbbenten.
– Nem maradhatok… az anyád miatt…
– Ezt felejtsd el – szakította félbe Attila. – Azt akarom, hogy itt maradj. Zsófiának szüksége van rád. Senki nem küld el innen, még az anyám sem.
Emese ajka remegett. – Képes lennél a saját családoddal szembemenni értem?
– Ti vagytok a családom – mondta Attila halkan. – Mindig is azok voltatok.
Emese zokogva omlott a karjába, és ezúttal nem húzódott el.
Hetek teltek el, majd hónapok. Attila ritkábban utazott, megtanulta befonni Zsófia haját, és nem negyedéves jelentéseket olvasott lefekvés előtt. Emese békére lelt abban a házban, amely egykor börtönnek tűnt, és újra ecsetet vett a kezébe. Zsófia nevetése egyre gyakrabban töltötte be a teret.
Egy vasárnap reggelen, a kertben virágzó magnólia alatt Attila letérdelt Emese elé, kezében egy apró, bársonnyal bélelt dobozzal.
– Egyszer már elveszítettelek – mondta. – Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát.
Emese könnyei csendben peregtek, Zsófia pedig tapsolt, mit sem sejtve a pillanat súlyáról.
– Igen – suttogta Emese. – Igen.
És számukra a világ végre újra fényben úszott.