Attila Török épp csak kinyitotta az ajtót, amikor a küszöbön egy csuromvizes nő állt. Karjában egy alig kétéves kislányt szorított magához. A nő kabátja megkopott, átázott, az arca sápadt volt, a szeme alatt mély karikák árulkodtak a kimerültségről. A gyermek némán kapaszkodott anyja pulóverébe, közben kíváncsian méregette a hatalmas előcsarnokot.
– Elnézést, hogy zavarom – szólalt meg a nő bizonytalan, remegő hangon. – Két napja nem ettem. Kitakarítanám a házát… csak egy tányér ételt kérnék magamnak és a kislányomnak.
Attila megdermedt.
A szíve nem együttérzésből hagyott ki egy ütemet, hanem a felismerés súlya alatt.
– Emese? – bukott ki belőle alig hallhatóan.
A nő felnézett. Ajka résnyire nyílt, hitetlenkedve.
– Attila?
Abban a pillanatban mintha az idő önmagába fordult volna. Hét év eltűnt egyetlen lélegzetvétel alatt. Hét évvel korábban Emese Lengyel szó nélkül távozott az életéből: nem magyarázott, nem búcsúzott, egyszerűen eltűnt.
Attila ösztönösen hátrébb lépett. Az utolsó emléke róla egy vörös nyári ruha volt, mezítlábas nevetés a kertben, amikor Emese még olyan volt, akit nem érhetett el a világ kegyetlensége.
Most pedig rongyos ruhában állt előtte.
A mellkasa összeszorult.
– Hol voltál mindvégig?
– Nem azért jöttem, hogy mindent újrakezdjünk – felelte Emese megtört hangon. – Csak enni szeretnék. Utána azonnal elmegyek… kérlek.
Attila tekintete a kislányra siklott. Világos fürtök, kék szemek… pontosan olyan árnyalat, mint az anyjáé.
A hangja elcsendesedett:
– Ő… az enyém?
Emese nem válaszolt. Félrefordította a fejét.
Attila egy lépéssel közelebb ment.
– Jöjjenek be.
A ház melege körülölelte őket. Emese remegve lépett a márványpadlóra, apró vízcseppek maradtak utána, miközben Attila utasította a szakácsot, hogy azonnal készítsen ételt.
– Még mindig van személyzeted? – kérdezte Emese halkan.
– Természetesen – válaszolta kissé keményen. – Mindenem megvan… kivéve a válaszokat.
A kislány óvatosan nyúlt a tálban lévő eperért, majd alig hallhatóan megszólalt:
– Köszönöm.
Attila halványan elmosolyodott.
– Hogy hívnak?
– Zsófia – suttogta Emese.
A név mellbe vágta. Zsófia. Pontosan így akarták egykor elnevezni a gyermeküket, amikor még közös jövőről beszéltek, mielőtt minden darabokra hullott.
Attila lassan leült.
– Mondd el. Miért mentél el?
Emese hezitált, majd leült vele szemben, Zsófiát az ölében tartva.
– Akkor tudtam meg, hogy terhes vagyok, amikor a céged tőzsdére lépett. Napi húsz órát dolgoztál. Nem akartam teher lenni.
– Nem egyedül kellett volna eldöntened – vágta rá keserűen.
– Tudom – folytatta Emese. – De aztán… rákot diagnosztizáltak nálam.
Attila szíve összerándult.
– Második stádium volt. Az orvosok nem ígértek biztos túlélést. Nem akartam, hogy választanod kelljen a vállalatod és egy haldokló nő között. Ezért elmentem. Egyedül szültem, egyedül jártam kemoterápiára. És… túléltem.
Attila nem talált szavakat. Harag és fájdalom tépte belülről.
– Ennyire nem bíztál bennem, hogy segítséget kérj? – kérdezte végül.
Emese szemében könnyek csillantak.
– Saját magamban sem bíztam eléggé ahhoz, hogy higgyem, életben maradok.
Zsófia megrántotta anyja pulóverét.
– Anya, álmos vagyok.
Attila leguggolt elé.
– Szeretnél egy puha, meleg ágyban pihenni?
A kislány bólintott. Attila ezután Emesére nézett.
– Ma itt maradtok. Előkészítem a vendégszobát.
– Nem maradhatunk… – kezdte Emese.
– De igen – szakította félbe határozottan. – Nem akárki vagy. A gyermekem anyja vagy.
Emese megdermedt.
– Biztos vagy benne, hogy ő a te lányod?
Attila kiegyenesedett.
– Nem kell teszt. Elég ránézni.
Aznap éjjel, miután Zsófia elaludt, Attila a teraszon állt, és a vihar utáni, tisztára mosott eget figyelte. Emese mellé lépett, egy kölcsönkapott köntösbe burkolózva.
– Nem akartam tönkretenni az életed – mondta halkan.
– Nem tetted – felelte. – Csak eltűntél belőle.
Hosszú csend telepedett közéjük.
– Nem kérni jöttem – szólalt meg Emese újra. – Csak kétségbe voltam esve.
Attila felé fordult.
– Te voltál az egyetlen nő, akit valaha szerettem. És elvetted tőlem a jogot, hogy harcoljak érted.
Emese arcán végigcsorogtak a könnyek.
– Még most is szeretlek… akkor is, ha te gyűlölsz.
Attila nem válaszolt. Az ablakot nézte, mögötte Zsófia békésen aludt.
Végül megszólalt:
– Maradj. Legalább addig, amíg kitaláljuk, hogyan tovább.
Másnap reggel a nap áttört a szürke felhőkön, aranyfénybe vonva a birtokot. A ház hosszú idő óta először nem tűnt üresnek.
Lent Attila a konyhában találta magát, tojást vert fel, vaj sercegett a serpenyőben, pirítós illata lengte be a teret. Halk léptek közeledtek: Emese jelent meg az ajtóban, Zsófiát kézen fogva, a kislány tiszta pizsamában, gondosan fésült hajjal.
– Te főzöl? – kérdezte Emese halvány mosollyal.
– Próbálkozom – felelte Attila, miközben egy tányért csúsztatott Zsófia elé.
A kislány felmászott a székre, és olyan étvággyal kezdett enni, mintha hetek óta nem kapott volna rendes reggelit.
– Rajong érted – jegyezte meg Emese csendesen.
– Könnyű őt szeretni – mondta Attila.
A következő napok új, szokatlan nyugalomban teltek. Emese még mindig óvatos volt és visszafogott, Attila pedig minden mozdulatát figyelte, mintha az elveszett éveket próbálná bepótolni, miközben a ház lassan megtelt élettel és kimondatlan feszültséggel.