A vaj és a pirítós illata lassan betöltötte a konyhát. A csendet halk léptek törték meg: Emese jelent meg az ajtóban, Zsófia kezét fogva. A kislány már tiszta pizsamát viselt, haja gondosan megfésülve simult a fejére, mintha mindig is ide tartozott volna.
– Te mostanában reggelit készítesz? – kérdezte Emese enyhe mosollyal, amelyben még ott bujkált az óvatosság.
– Próbálkozom – felelte Attila, majd letett Zsófia elé egy tányért. – Ez a tiéd.
A kislány felmászott a székre, és olyan lelkesedéssel vetette rá magát az ételre, mintha hetek óta nem evett volna igazi reggelit. Attila figyelte, ahogy minden falat eltűnik, és valami meleg, rég elfeledett érzés szorította össze a mellkasát.
– Imád téged – jegyezte meg Emese, miközben a pult szélére ült.
– Könnyű szeretni – válaszolta halkan.
A következő napok új, csendesebb rendben teltek. Emese még mindig tartózkodó volt, keveset beszélt, mintha minden szót mérlegelne, mielőtt kimondja. Attila viszont szinte minden mozdulatát figyelte, igyekezett bepótolni mindazt, amit az évek elvettek tőlük.
Nem mindenki nézte jó szemmel a közös életüket.
Egy délután, amikor Attila egy megbeszélésről tért haza, Adrienn Lakatos várta az ajtónál, összefont karral.
– Úgy hallom, most már feleség és gyerek lakik nálad – mondta minden körítés nélkül.
– Igen. Emese és a lánya – felelte Attila nyugodtan.
– A te lányod? – Adrienn hangjában valódi meglepetés csengett.
Attila bólintott.
– Ez nem túl diszkrét. Az igazgatótanács már kérdezősködik.
– Hadd kérdezzenek – vágta rá hidegen. – A családom nem tőzsdei ügy.
A „család” szó furcsán csengett a saját fülében, mégis most először érezte igazán helyénvalónak.
Este Emese a teraszon ült, és azt nézte, ahogy Zsófia a gyepen kergeti a pillangókat. Attila két bögre teával csatlakozott hozzá.
– Mindig szeretted a naplementét – jegyezte meg halkan.
– Az volt az egyetlen idő, amikor a világ békésnek tűnt – felelte Emese.
Attila kortyolt egyet. – Miért nem jöttél vissza, amikor meggyógyultál?
Emese elfordította a fejét. – Nem hittem, hogy még van helyem az életedben. Elérhetetlenné váltál. Híres lettél. Hatalmas.
– Én közben egyedül voltam – mondta közelebb lépve.
Emese hallgatott.
– Visszatérhettél volna – ismételte Attila.
– Féltem, hogy nem tudsz megbocsátani.
Attila hátrébb lépett, kezeit a zsebébe csúsztatva. – És most?
– Még mindig nem tudom, képes lennél-e rá – vallotta be Emese.
Attila ránézett. – Nem bosszút keresek. Csak azt próbálom megérteni, milyen embernek kell lennem most… miatta.
Emese szeme megtelt könnyel. – Neki apára van szüksége, nem egy vezérigazgatóra.
– Akkor az leszek – mondta Attila határozottan.
Másnap, amíg Attila egy konferenciahíváson vett részt, Emesét váratlan látogató érte. Az ajtóban Margit Fehér állt, Attila anyja, visszafogott öltözetben, tekintete hideg volt.
– Szóval mégis visszajöttél – jegyezte meg fagyosan.
– Jó napot, Margit – felelte Emese óvatosan.
– Nem tervezel maradni, ugye? – kérdezte szárazon.
– Eredetileg nem… – Emese elakadt. – Most már nem vagyok benne biztos.
– Azt hiszed, egy gyerek rögtön családot jelent? – gúnyolódott Margit.
– Mindig is az leszek. Zsófia Attila lánya – mondta Emese egyenes háttal.
Margit elmosolyodott. – És ha ez csak egy trükk az örökség megszerzésére?
Emese hangja megkeményedett. – Akkor egyáltalán nem ismersz.
Ebben a pillanatban Attila lépett be. Amikor megérezte a feszültséget, az arca elkomorult.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Családi látogatás – felelte Margit hamis kedvességgel. – Megismerkedem Emesével.
Attila gyanakvó pillantást vetett Emesére, aki csak megrázta a fejét.
Aznap este Emese csendben pakolni kezdett. Attila a folyosón találta meg, amint becsukja a bőröndöt.
– Mit csinálsz? – kérdezte döbbenten.
– Nem maradhatok… az anyád…
– Ezt felejtsd el – szakította félbe Attila. – Azt akarom, hogy maradj. Zsófiának szüksége van rád. Senki nem küld el innen, még az anyám sem.
Emese ajka remegett. – Szembefordulnál a családoddal értem?
– Te vagy a családom – mondta Attila halkan. – Te és Zsófia. Mindig is azok voltatok.
Emese sírva fakadt, és amikor Attila átölelte, ezúttal nem húzódott el.
Hetek teltek el, majd hónapok.
Attila egyre kevesebbet utazott. Megtanulta befonni Zsófia haját, és már nem a negyedéves jelentések töltötték ki a napjait. Emese békét talált a házban, amely egykor börtönnek tűnt számára, és újra ecsetet ragadott. Zsófia nevetése pedig napról napra hangosabb lett.
Egy vasárnap reggelen, a kertben virágzó magnólia alatt Attila letérdelt, kezében egy apró bársonydobozzal. Emese döbbenten nézett rá.
– Attila… – suttogta.
– Egyszer már elveszítettelek – mondta. – Nem követem el újra azt a hibát, hogy hagylak elmenni.
Emese arcán csendben gördültek le a könnyek, Zsófia pedig tapsolt, mit sem sejtve, boldogan.
– Igen – suttogta Emese. – Igen.
És a világ végre újra fényt kapott számukra.