„Eltakarítanám a házát egy tányér ételért cserébe” – mondta, ám amikor a milliárdos meglátta őt, szó szerint beleragadt a mozdulatba.
Az eső vastag függönyként zúdult le a Seattle peremén álló, üvegkupolás luxusvillára. Odabent Attila Török a kandalló előtt állt, ujjai között fekete kávéscsészét tartva, tekintete a lángok örvénylő játékába veszett. Megszokta a csendet; ebben a hatalmas házban sem vette körül soha valódi társaság. A sikerek vagyonhoz juttatták, de belső nyugalmat nem adtak.
A hall felől éles kopogás hasított a nyugalomba.
Attila összeráncolta a homlokát. Nem várt senkit: a személyzet szabadnapos volt, vendégek ritkán jártak erre. Letette a csészét, majd az ajtóhoz lépett. Amikor kinyitotta, egy csuromvizes nő állt előtte, karjában egy alig kétéves kislánnyal. A nő ruhája elnyűtt volt, arcát kimerültség árnyékolta, szemei mélyen ültek. A gyermek némán kapaszkodott az anyja pulóverébe, kíváncsian méregetve az idegen helyet.
– Ne haragudjon, hogy zavarom – szólalt meg remegő hangon a nő. – Két napja nem ettem. Kitakarítom az egész házat… csak egy tányér ételt kérnék magamnak és a kislányomnak.
Attila mozdulatlanná dermedt.
A szíve nem a sajnálattól, hanem a döbbenettől állt meg.
– Emese? – csúszott ki a száján alig hallhatóan.
A nő felnézett, ajkai hitetlenkedve nyíltak szét.
– Attila?
Az idő mintha önmagába csavarodott volna.
Hét év telt el azóta, hogy Emese Lengyel nyomtalanul eltűnt az életéből. Nem búcsúzott, nem magyarázott – egyszerűen eltűnt.
Attila hátralépett, sokkos állapotban. Utoljára akkor látta őt, amikor Emese mezítláb nevetett a kertben, piros nyári ruhában, gondtalanul, mintha a világ sosem árthatna neki.
Most pedig… rongyokban állt előtte.
A mellkasa összeszorult. – Hol voltál?
– Nem azért jöttem, hogy mindent újrakezdjünk – felelte Emese megtört hangon. – Csak enni szeretnék. Kérem… utána azonnal elmegyek.
Attila tekintete a kislányra siklott: világos fürtök, kék szemek… pontosan olyanok, mint az anyjáé.
A hangja elcsuklott. – Ő… az én gyermekem?
Emese nem válaszolt, csak elfordította a fejét.
– Gyertek be – mondta Attila, és félreállt.
A ház melege körülölelte őket. Emese remegve lépett a márványpadlóra, apró vízcseppeket hagyva maga után, miközben Attila utasította a séfet, hogy azonnal készítsen ételt.
– Még mindig van személyzeted? – kérdezte Emese halkan.
– Természetesen – felelte kissé keményen. – Mindenem megvan… csak válaszaim nincsenek.
A kislány félénken nyúlt az asztalon álló eperhez, majd suttogva mondta: – Köszönöm.
Attila elmosolyodott. – Hogy hívnak?
– Zsófia – válaszolta Emese helyette.
A név mellbe vágta. Pontosan így akarták elnevezni a gyermeküket akkor, amikor még minden rendben volt… mielőtt minden széthullott.
Attila leült. – Mondd el. Miért mentél el?
Emese habozott, majd vele szemben helyet foglalt, Zsófiát az ölében tartva.
– Akkor tudtam meg, hogy várandós vagyok, amikor a céged tőzsdére ment. Napi húsz órát dolgoztál. Nem akartam teher lenni.
– Ezt nem egyedül kellett volna eldöntened – vágta rá keserűen.
– Tudom – folytatta Emese. – De aztán… rákot diagnosztizáltak nálam.
Attila szíve összeszorult.
– Második stádium volt. Az orvosok nem tudták, túlélem-e. Nem akartam, hogy választanod kelljen a vállalatod és egy haldokló nő között. Ezért elmentem. Egyedül szültem, egyedül kaptam a kemoterápiát. És… életben maradtam.
Attila nem talált szavakat; harag és fájdalom marcangolta.
– Ennyire nem bíztál bennem? – kérdezte végül.
Emese szeme megtelt könnyel. – Még abban sem bíztam, hogy megérem a holnapot.
Zsófia megrántotta anyja pulóverét. – Anya, álmos vagyok.
Attila leguggolt hozzá. – Szeretnél egy meleg ágyban pihenni?
A kislány bólintott. Attila Emesére nézett. – Ma itt maradtok. Elkészíttetem a vendégszobát.
– Nem maradhatok… – kezdte Emese.
– De igen – szakította félbe határozottan. – Nem idegen vagy. Te vagy a gyermekem anyja.
Emese megdermedt. – Biztos vagy benne, hogy ő a te lányod?
Attila kihúzta magát. – Nem kell teszt. Elég ránéznem.
Aznap éjjel, miután Zsófia elaludt, Attila a balkonon állt, a vihartól megtisztult égboltot figyelve. Emese köntösbe burkolózva lépett mellé, amelyet az egyik szobalánytól kapott kölcsön.
– Nem akartam tönkretenni az életed – mondta halkan.
– Nem tetted – felelte Attila. – Csak kivontad magad belőle.
Csend telepedett közéjük.
– Nem kérni jöttem – szólalt meg Emese újra. – Kétségbe voltam esve.
Attila felé fordult. – Te voltál az egyetlen nő, akit valaha szerettem. És elvetted tőlem a jogot, hogy harcoljak érted.
Emese arcán végiggördültek a könnyek. – Még most is szeretlek… akkor is, ha gyűlölsz.
Attila nem válaszolt. A szeme az ablakra tapadt, ahol Zsófia békésen aludt.
Végül megszólalt: – Maradj. Legalább addig, amíg kitaláljuk, hogyan tovább.
Másnap reggel a nap áttört a szürke felhőkön, aranyfénnyel árasztva el Attila birtokát. Hosszú évek óta először a ház nem tűnt üresnek. Lent a konyhában Attila azon kapta magát, hogy a tűzhely mellett áll, és tojásokat habosít egy tálban, miközben a reggel lassan életre kelt körülötte.