…szerszámok és apróbb holmik kerültek elő a fiókok mélyéről. Ákos Kertész még a televíziót is megpróbálta leemelni az állványról, de Enikő Mezei higgadtan emlékeztette: a készüléket ő vásárolta a jutalmából. Előkaparta az online bankból az elmentett bizonylatot, és némán felé tartotta.
– Filléres lélek vagy! – köpött egyet a férfi, majd dühösen a kanapéra vágta a távirányítót. – Fojtogasd csak a tévédet!
– A kulcsokat – mondta Enikő szárazon, amikor már a bejáratnál álltak.
Ákos a földre hajította a csomót.
– Tessék! Vidd! Sok boldogságot a kis odúdhoz! Penészedj meg benne!
– Önöknek is minden jót – felelte Enikő, lehajolt, felvette a kulcsokat, és kitárta az ajtót. – Isten veletek.
Amikor az ajtó becsapódott mögöttük, a lakásra nehezedett a csend. Az a fajta némaság, amelyről Enikő az elmúlt hetekben álmodott. Most mégis csengve zúgott a fülében.
A falnak támaszkodva lassan lecsúszott a padlóra, és sírni kezdett. Nem a bánat facsarta ki a könnyeit, hanem a megkönnyebbülés és a végletes kimerültség. Ahogy az idegek elengedték, a teste apró remegéssel válaszolt.
Hogyan történhetett ez meg? Hogyan válhatott ilyenné az az ember, akivel ágyat, kenyeret és gondolatokat osztott meg? Kiderült: évek óta abban a hitben élt, hogy Enikő kegyelemből lakik mellette. Sajátjának tekintette a nő eredményeit és tárgyait, pusztán azért, mert férfinak született. Amint alkalma nyílt a hatalmát fitogtatni, élvezettel tette.
Egy jó órát ült a hideg kövön, majd felállt, és hideg vízzel megmosta az arcát. Töltött magának egy pohár bort.
Lassan végigsétált a lakáson. Ott volt a ferde polc, amit ő szerelt fel hanyagul. A tapéta, amit együtt választottak, miközben akkor is morgott az ára miatt. A kanapé, rajta Erzsébet Fehér összegyűrt ágyneműje.
Enikő összeszedte az anyós holmiját, és betette a mosógépbe. Ezután szemeteszsákot ragadott, és aprólékosan összegyűjtötte mindazt, amit a „vendégek” itt felejtettek: Ákos kopott papucsát, Erzsébet Fehér elhagyott fésűjét, néhány krémes tégelyt.
Minden kidobott tárggyal könnyebb lett a mellkasa. Visszafoglalta az otthonát. A saját menedékét.
Másnap szerelőt hívott, és lecseréltette a zárakat. Beadta a válókeresetet. Ákos előbb fenyegetőzött telefonon, később könyörgött. Azt hajtogatta, hogy az anyja elutazott, ő mindent megértett, és csak Enikőt szereti. A nő azonban nem hallgatta végig. A tisztelet az alap. Ha az alap megreped, az épület összeomlik. És ő nem akart úgy élni, hogy bármikor az orra alá dörgöljék egy falat kenyeret vagy egy négyzetmétert.
Egy hónap múlva kimondták a válást. Ákos még próbálkozott a vagyon megosztásával, a felújítás felének árát követelte, ám Enikő ügyvédje gyorsan lehűtötte: öt év alatt az értékcsökkenés elnyelte a befektetést, számlák nélkül pedig nagyobb kiadásokat bizonyítani nem lehet.
Enikő maradt a lakásban. Átrendezte a bútorokat, világosra festette a konyha falait, és új függönyöket vett – nem szürkét, nem virágosat, hanem türkizt, amilyet régóta szeretett volna.
Egyik este a kedvenc foteljében ült, könyvvel a kezében. Odakint esett az eső, idebent meleg és béke volt. Senki nem dirigált, senki nem kritizált, senki nem követelt papucsot.
Letette a könyvet, körbenézett.
– Ez az én otthonom – mondta ki hangosan.
És mintha a falak hálás visszhanggal feleltek volna.