Erzsébet Fehér be sem fejezte a mondatot, Enikő Mezei azonban már mozdult is. Lassan, kimérten kinyitotta a táskáját, mintha minden másodperccel időt adna a levegőben lógó feszültségnek, majd elővett belőle egy vastag iratgyűjtőt. Kiválasztott egy lapot, kisimította, és Ákos Kertész elé csúsztatta az asztalon.
– Olvasd el, Ákos – mondta halkan. – Hangosan.
A férfi gyanakodva nézett a papírra. Nem értette, miért ez a színjáték, de végül lehajtotta a fejét. A dokumentum egy tulajdoni kivonat volt.
– Mi ez? – mordult fel. – Mi közöm van nekem ehhez?
– Nézd meg a „tulajdonos” sort – felelte Enikő változatlan nyugalommal.
Ákos végigfutotta a sorokat, majd felvonta a szemöldökét.
– Tulajdonos: Mezei Enikő… jó, és? Hiszen házasok vagyunk. Felvetted az én nevemet is, nem?
– Nézd a dátumot – vágott közbe Enikő. – A bejegyzés dátumát.
A férfi újra a papírra nézett, most már lassabban.
– Kétezertizenöt. Március tizedike… De hát mi augusztusban esküdtünk.
– Pontosan – bólintott Enikő. – A lakást apukám vásárolta meg, és ajándékozási szerződéssel a nevemre íratta, fél évvel az esküvőnk előtt. Ez az én különvagyonom. Jogilag és a valóságban is. Te itt nem tulajdonos vagy. Csak be vagy jelentve. Ideiglenesen.
Ákos felnézett rá. A tekintetében zavartság és rémület keveredett, mintha hirtelen kicsúszott volna alóla a talaj.
– De… ez nem lehet igaz… Mi együtt éltünk… Én újítottam fel… Vettem bútorokat…
– Felújítottál, igen – felelte Enikő tárgyilagosan. – Festettél, tapétáztál, leraktad a laminált padlót. Abból a pénzből, amit közösen gyűjtöttünk. Bútort? Egy kanapét és egy szekrényt. Azokat elviheted. De a falak, a padló, a mennyezet – mind az enyémek. Öt év alatt annyira megszoktad, hogy „a tiédnek” nevezd ezt a lakást, hogy elfelejtetted, hogyan indultunk. Vagy csak kényelmes volt nem emlékezni.
– Ez biztos valami tévedés… – motyogta Ákos. – Te mást mondtál…
– Nem mondtam semmit – vágta rá Enikő. – Csak hallgattam, amikor „közös otthonként” emlegetted. Azt hittem, egy házasságban nem négyzetmétereket osztogatunk. Tegnap viszont világossá tetted: szerinted ez nem „miénk”, hanem a „tiéd”. És azt is a fejemhez vágtad, hogy csak eltűrve vagyok itt. Tegnap te mutattál ajtót nekem. Ma én teszem meg ugyanezt veled.
Erzsébet Fehér, aki eddig döbbenten ült, hirtelen felpattant.
– Hazugság! – kiáltotta. – Szélhámos vagy! Átverted a fiamat! Ő dolgozott meg mindenért, mint egy ökör!
– Minden számlám megvan, Erzsébet – válaszolta Enikő nyugodtan. – Minden szerződés. Apám ajándéka volt ez a lakás. Ákos ide költözött, amikor még egy öreg autója és hiteltartozásai voltak. Befogadtam, segítettem talpra állni. Most pedig ki akart rakni a saját otthonomból, hogy magát költöztesse ide?
– Enikő, várj… – Ákos hangja megváltozott, hirtelen simulékony lett. – Ne csináld ezt. Elragadtattam magam. Mondtam pár hülyeséget. Tudod, férfi vagyok, felment bennem a pumpa. Család vagyunk. Komolyan kidobsz minket az utcára? Engem? Anyámat?
– Család? – Enikő keserűen elmosolyodott. – A család nem megalázza a másikat. Tegnap azt mondtad, itt senki vagyok. Hogy tudjam, hol a helyem. A sárba tapostad az önbecsülésemet, csak hogy anyádnak megfelelj. Azt hitted, tőled függök, hogy nincs hova mennem. Tévedtél.
– Enikőkém, kislányom, bocsáss meg! – kezdett siránkozni Erzsébet Fehér. – Nem tudtuk! Azt hittük, közös! Én nem szólok bele semmibe, meghúzom magam…
– Nem – rázta meg a fejét Enikő határozottan. – Tegnap még próbáltam megoldást keresni. Mondtam, hogy így nem tudunk együtt élni. Kinevettetek. Most már késő. Azt akarom, hogy elmenjetek. Mindketten. Ma.
– Hova?! Este?! – visította Ákos. – Teljesen megőrültél? Ez embertelen!
– Embertelen volt lenézni a munkámat és semmibe venni a döntéseimet – felelte Enikő. – Van autód. Anyádnak van vidéken háza. A holmit később elvihetitek, adok időt. De ma itt nem maradtok.
– Nem megyek sehova! – csapott az asztalra Ákos. – Be vagyok ide jelentve! Hívom a rendőrséget!
– Hívd – bólintott Enikő higgadtan. – Megmutatom nekik a papírokat, és elmondom, milyen jeleneteket rendeztetek. Előbb-utóbb kijelentkeztetnek. De itt nem fogsz lakni. A zárakat holnap lecserélem.
Ákos némán bámulta a nőt, akit addig ismert. A hajdani engedékeny, konfliktuskerülő Enikő eltűnt. Helyette egy magabiztos, határozott nő ült vele szemben, aki pontosan tudta, mit akar. És ő pontosan érezte: elveszítette ezt a játszmát.
– Meg fogod bánni – sziszegte. – Egyedül maradsz. Senkinek sem kellesz majd…
– Keresgélj nyugodtan – felelte Enikő közönyösen. – Csak előbb vegyél lakást annak, akit majd számon kérsz.
A pakolás kapkodva és hangos vitákkal indult meg. Erzsébet Fehér átkozódva tömte a holmiját a táskákba, Ákos pedig idegesen járkált fel-alá, összeszedve mindazt, amit magáénak tartott, miközben a feszültség még mindig ott vibrált a levegőben, előkészítve mindazt, ami ezután következik.