Ákos hangja tovább élesedett, mintha minden szavával még mélyebbre akarna vágni.
– Ne vitatkozz velem. Én vagyok itt az úr. Én újítottam fel a lakást, én cseréltettem ki a vezetékeket, én vettem meg ezt a bútort mind egy szálig. Te pedig egyetlen bőrönddel állítottál be ide. Ha valami nem tetszik, az ajtó ott van – intett a folyosó felé. – Anyám viszont marad.
A konyhában feszült, szinte csengő csend ereszkedett rájuk. Csak Erzsébet Fehér hangos kortyolgatása törte meg, ahogy a pohárból ivott. Enikő Mezei a férjét nézte, és úgy érezte, idegen ül vele szemben. Öt év házasság. Öt év, amit eddig közösnek, harmonikusnak hitt – vagy csak bebeszélte magának? Ákos mindig is magabiztos volt, néha túlzottan is, de ilyen hangot soha nem engedett meg magának. Úgy tűnt, az anyja jelenléte és a folyamatos sugdolózás lassan, de biztosan megtette a hatását.
– Ezzel most a fejemhez vágod, hogy hol lakom? – kérdezte Enikő halkan, visszafogottan.
– Nem a fejedhez vágom, csak rögzítem a tényeket – felelte Ákos ridegen. – Jó, ha tisztában vagy vele, hol a helyed. Túlságosan elszálltál. Már háziasszonynak képzeled magad. Pedig itt anyám az úrnő, amíg él. Te meg a feleség vagy. A dolgod az, hogy rendet tarts, és hallgass a férjedre.
Enikő lassan felállt az asztaltól. Belül tombolni akart: ordítani, sírni, csapkodni, de egy furcsa, jeges nyugalom borította el. Egyetlen pillanat alatt megértette, hogy most minden szó felesleges. Ákos abban az állapotban volt, amikor egy férfi bevehetetlen várnak képzeli magát, és bármilyen ellenvéleményt lázadásként él meg.
– Rendben – mondta csendesen. – Értettem, amit mondtál.
– Na látod – bólintott elégedetten Ákos, biztosra véve, hogy győzött. – Akkor pakolj el az asztalon, és készíts ágyat anyának a nappaliban. Holnap áthozom a holmiját.
Enikő szó nélkül összeszedte az edényeket, betette őket a mosogatógépbe. A nappaliban kinyitotta a kanapét, friss ágyneműt vett elő. Erzsébet Fehér a karosszékből figyelte, diadalmas mosollyal az arcán.
– Ugye, Enikőkém, mennyivel jobb így? – szólalt meg mézes hangon. – Béke van, egyetértés. A férfi a család feje, ő dönt. Nekünk, nőknek alkalmazkodni kell. Ne sértődj meg, én nem rosszindulatból mondom. Csak rendnek kell lennie. Holnap majd átrendezem a konyhát is, mert nálad ott teljes a káosz. A fűszerek rossz helyen, az edények koszosak…
Enikő bólintott, majd válasz nélkül bement a hálószobába. Ákos már az ágyban feküdt, a telefonját görgette.
– Na, lenyugodtál? – kérdezte fel sem nézve. – Ugye már világos, ki irányít itt?
– Jó éjszakát, Ákos – felelte Enikő, és az ágy szélére húzódott.
Belül remegett, de a döntés már megszületett benne. Nem volt hajlandó eltűrni ezt a megaláztatást. Csak nem érzelmekkel, hanem hideg fejjel kellett lépnie.
A reggelt edénycsörömpölés kísérte. Erzsébet Fehér beváltotta az ígéretét, és saját rendje szerint kezdte átalakítani a konyhát. Amikor Enikő belépett, látta, hogy a kedvenc teás dobozai a sarokba száműzve hevernek, helyüket az anyós kopott, régi tárolói foglalták el.
– Jó reggelt – morogta Ákos, miközben az utolsó falat tojást ette. – Anya, ez nagyon finom lett! Látod, Enikő, így kell ezt csinálni. Egyszerű, de szívből jön.
– Ma bemegyek a városba – mondta Enikő nyugodtan, miközben kávét töltött magának. – El kell intéznem néhány munkahelyi papírt.
– Menj csak – legyintett nagyvonalúan Ákos. – De estére legyél itthon. Segíteni kell anyának kipakolni. Munka után hozom a dobozok többi részét. Ja, és vegyél sört. Megünnepeljük, hogy beköltözött.
Enikő nem válaszolt. Gyorsan felöltözött, felkapta a táskáját, ellenőrizte, hogy az iratai nála vannak-e, majd kilépett a lakásból.
Odakint friss levegő fogadta. Mélyet lélegzett, próbálta rendbe tenni a gondolatait. Ákos olyan biztos volt a dolgában, hogy eszébe sem jutott belenézni a lakás papírjaiba. Vagy talán egyszerűen elfelejtette őket? Az emlékezet szelektív – főleg, ha így kényelmes.
Enikő nem a munkahelyére ment. A bank felé vette az irányt, ahol egy bérelt széfben őrizte a fontos dokumentumait.
A nap nagy részét a városban töltötte. Beült egy kávézóba, figyelte az embereket. Fájt neki. Fájt a felismerés, hogy az az ember, akit szeretett, képes volt így elárulni. A sajnálat azonban lassan elszántsággá alakult.
Este hazament. Az előszobában már dobozok és zsákok sorakoztak, Ákos időközben áthozta az anyja holmiját. Erzsébet Fehér a konyhában ült, és utasításokat osztogatott a fiának, aki éppen egy polcot szerelt fel.
– Na végre! – fogadta gúnyosan. – Mi itt átrendezünk mindent. A nappaliban is tologatjuk a bútorokat, hogy nekem kényelmesebb legyen. A szürke függönyeidet meg levesszük, hoztam helyette virágosat. Sokkal barátságosabb.
Ákos lemászott a létráról, a nadrágjába törölte a kezét.
– Megvan a sör?
– Nincs – lépett beljebb Enikő, letette a táskáját az asztalra. – Nem lesz sör. És ünneplés sem.
– Tessék? – Ákos összevonta a szemöldökét. – Már megint kezded? Tegnap mindent elmondtam. Ez az én lakásom, én döntök…
– Ákos, ülj le – vágott közbe Enikő. Hangja halk volt, mégis olyan kemény, hogy a férfi ösztönösen engedelmeskedett, és leült a székre.
Erzsébet Fehér felhorkant.
– Nézd már, hogy dirigál! Ki vagy te, hogy megmondd, mit…