Az előszobában alig csukódott be a bejárati ajtó, máris végigszáguldott a lakáson Ákos Kertész ingerült hangja:
– Hol vannak a papucsim? Már megint nem ott, ahol lenniük kellene! Enikő Mezei, mintha kértelek volna rá, hogy tarts rendet a folyosón!
Enikő a tűzhelynél állt, fakanállal lassan kevergette a gulyást. Mély levegőt vett, hogy lenyelje a fáradtságát. Az utóbbi hetekben az ilyen jelenetek szinte mindennapossá váltak. Ákos munka után feszült idegekkel érkezett haza, és láthatóan bármin képes volt felhúzni magát. Ehhez pedig tökéletesen asszisztált az édesanyja, Erzsébet Fehér, aki már a második hete vendégeskedett náluk, és látható élvezettel szított minden konfliktust.
– Ákos, a papucsod a cipős polcon van, pontosan ott, ahová szoktad tenni – válaszolta Enikő higgadtan, miközben lejjebb csavarta a lángot. – Nézz egy kicsit balra.
Ebben a pillanatban belépett a konyhába Erzsébet Fehér is. Termetes, harsány asszony volt, aki kötelességének érezte, hogy minden apróságba beleszóljon, főleg, ha a menyéről volt szó.
– Jaj, Enikőkém, miért vitatkozol a férjeddel? – csóválta a fejét. – Fáradt szegény, egész nap dolgozik, eltartja a családot, te meg ilyen hangon beszélsz vele. Odavihetted volna neki azt a papucsot, nem tört volna le a kezed. Én bezzeg mindig a férjem lába elé tettem.
Enikő nem reagált. Már rég megtanulta, hogy az anyóssal való szócsata csak újabb támadási felületet ad. Bármit mondana, azt kiforgatnák, és végül ellene fordítanák.
Ákos ekkor lépett be a konyhába. Már átöltözött otthoni nadrágba, de az arckifejezése mit sem enyhült, továbbra is sértett és elégedetlen volt.
– Az illata egész tűrhető – jegyezte meg mogorván, belenézve a fazékba. – Bár megint gulyás? Ez már a harmadik alkalom a héten. Ha így megy tovább, még bőgni is elkezdek, mint egy marha.
– Tegnap hal volt, tegnapelőtt fasírt – sorolta Enikő, miközben megterített. – A gulyást múlt kedden főztem utoljára. Összekevered.
– Dehogy keverem! – csattant fel Ákos, és nagyot koppantott a villával az asztalon. – Egyszerűen nem erőlteted meg magad. Itthon ülsz a számítógéped előtt, és közben a férjed ugyanazt eszi újra meg újra.
– Nem csak „ülök” – mondta Enikő határozottabban. – Teljes munkaidőben dolgozom, ugyanúgy, mint te. Csak az irodám a másik szobában van. Ráadásul a fizetésem sem kevesebb a tiédnél.
– Ugyan már, mit számít az a pénz! – legyintett Erzsébet Fehér, lehuppanva a fia mellé. – Aprópénz az egész. A ház igazi eltartója mindig a férfi. Ez így van rendjén. A nőnek meg hálásnak kellene lennie, ha ilyen biztos támasza van.
Enikő mellkasában forrni kezdett a keserűség. Fordítóként és szerkesztőként dolgozott, a munkáját megbecsülték, és tisztességesen meg is fizették. Sőt, az előző évben kapott bónuszai tették lehetővé, hogy elmenjenek nyaralni, és hogy Ákos lecserélhesse az autóját. Ezekről a tényekről azonban mintha senki sem akart volna tudomást venni ebben a családban.
A vacsora feszült hallgatásban telt. Erzsébet Fehér nosztalgikusan ecsetelte, milyen példásan vezette a háztartást harminc évvel korábban, Ákos lelkesen helyeselt, Enikő pedig némán rágta a húst, amely hirtelen ízetlennek tűnt számára, mintha kartont rágcsálna.
– Ja, jut eszembe – szólalt meg végül Ákos, amikor félretolta az üres tányért. – Anyával beszélgettünk. Egyedül nagyon nehéz neki vidéken. Már nem az igazi az egészsége, fel-le ugrál a vérnyomása, és nincs, aki a nehezebb munkákat megcsinálja.
Enikő megfeszült. Sejtette, merre tart a beszélgetés.
– És mire jutottatok? – kérdezte óvatosan.
– Arra, hogy anya ideköltözik. Végleg.
Enikő kezéből kiesett a villa, csilingelve csapódott a tányérhoz.
– Hogyhogy végleg? Ákos, erről már beszéltünk. Kétszobás a lakás, én itthon dolgozom, szükségem van nyugalomra. Az édesanyád teljesen más életvitelhez szokott. Nem fog működni, ha hárman élünk együtt ezen a kis alapterületen.
– Ki kérdezett téged? – vágott közbe Ákos élesen. A szeme összeszűkült, hideg fény villant benne. – Az anyámról van szó. Ott fog lakni, ahol én mondom.
– De ez az én otthonom is – próbált érvelni Enikő. – Az ilyen döntéseket közösen kellene meghozni. Segíthetünk anyukádnak másképp is: kereshetünk neki egy közeli kis garzont, beszállhatunk a törlesztésbe, vagy bérelhetünk lakást a szomszéd utcában. De negyven négyzetméteren együtt élni… az pokol lenne.
– Miféle pokol?! – háborodott fel Erzsébet Fehér. – Engem nevezel pokolnak, te hálátlan? Én felneveltem a fiamat, virrasztottam mellette éjszakákon át, most meg a saját menye még a küszöbre sem engedne!
Színpadias mozdulattal a szívéhez kapott, és kapkodva kezdett kotorászni a köntöse zsebében a szívgyógyszere után.
– Anya, nyugodj meg, nem tesz jót az izgalom – ugrott fel Ákos, és vizet töltött neki. Aztán dühösen Enikő felé fordult. – Látod, mit csinálsz vele? Önző vagy! Csak a saját kényelmed érdekel. „Csend kell”, „dolgozni akar”. Kit érdekel a te munkád? Aprópénzt számolgatsz, közben meg úgy viselkedsz, mintha királynő lennél.
– Nem aprópénzről van szó – mondta Enikő remegő hangon. – A költségek felét én állom, sokszor még többet is. Jogom van beleszólni abba, mi történik a saját otthonomban.
– A saját otthonodban? – nevetett fel Ákos gúnyosan, a nevetése éles volt és kellemetlen. – Enikő, ideje felébredned. Te az én lakásomban élsz, és én döntöm el, ki marad itt és ki nem.