— Nekem sincs! Befektettem mindent! Ezt neked is fel kellene fognod! — védekezett Enikő.
— Akkor Pál is felfoghatja, hogy a gyaloglás egészséges — jött a hűvös válasz a vonal túloldaláról.
Enikő egyetlen mozdulattal bontotta a hívást, majd letiltotta a számot. Nem remegett meg a keze.
Estére végre visszajött az áram. A lakás lassan életre kelt: a sütőben pirult a csirke, a krumpli sercegett a tepsiben, a fokhagyma illata betöltötte a konyhát. Olyan szag volt ez, amitől az embernek akaratlanul is otthonérzése támad.
Olivér Székely a tortát kanalazta, csupa krém volt az arca, és őszintén boldognak tűnt. Enikő figyelte egy pillanatig. A meleg étel jólesően terült szét a gyomrában, de belül valami rideg, kemény csomó maradt utána.
Pál Kelemen a konyha sarkában ült egy rozoga kisszéken. Senki nem kínálta csirkével, sem tortával. Elé egy tányér került: híg leves, csirkefarhátból, tegnapról maradva. Ő csak ült, és hallgatott.
A csendje beszédes volt. Enikő pontosan tudta, mi zajlik benne. Pál gyűlölte őt. Nem hangosan, nem bátran — hanem kicsinyesen, gyáván, belül. Azért, mert Enikő erősebbnek bizonyult. Mert elvette tőle azt, amit játéknak tekintett, és ezzel megalázta.
Enikő tisztában volt ezzel.
Az asztalon hevert a jelzálog befizetéséről szóló bizonylat. Ránézett, majd elfordította a tekintetét.
A lakás az övé. A gyerek jóllakott. A férfi pedig… Az a férfi, aki képes volt a saját családjától elvonni, csak hogy a húga szeszélyeit finanszírozza, igenis járjon gyalog. Sárban, esőben, lyukas zokniban.
„Meg fog bocsátani?” — futott át az agyán. — „Nem. Visszavág majd? Könnyen lehet.”
— Boszorkány vagy — szólalt meg Pál halkan, de tele méreggel.
— Feleség voltam, Pál. Pontosabban: már nem — felelte Enikő nyugodtan.
Felállt, bement a szobába, és határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót.
Boldog volt? Nem.
De volt tető a feje felett.
Pálnak pedig maradt egy tányér leves csirkecsontokból és egy életre szóló, keserű tapasztalat. Rágja csak.