Sándor Halász megcsóválta a fejét, még egyszer végigsimított a fényezésen.
— Figyelj, ez szinte új állapot. Kár lenne bontóba vinni. Mi van, ha a férjed mindjárt felébred, odaadja a papírokat? Én akár háromszázat is adnék érte.
Enikő Erdélyi arca meg sem rezdült.
— Nem fog felkelni — vágta rá szárazon. — Pakold fel, Sándor. Most azonnal pénz kell. A gyerekeknek nincs mit enni.
A férfi végignézett rajta: szürke, beesett arc, remegő ujjak, amelyekkel a kabát szélét gyűrte. Nem kérdezett többet. Előhúzott a zsebéből egy vastag köteg bankjegyet, gumival összefogva.
— Jó. A te döntésed. Itt van a száztizenöt.
Enikő átvette, gyorsan átszámolta. A koszos, elnyűtt forintok benzin- és sült hús szagot árasztottak, de számára ez az illat maga volt a túlélés.
— Köszönöm — mondta halkan.
Sándor intett a tréler sofőrjének, a csörlő felbúgott. A hang éles, nyöszörgő fémes zajként hasított bele az udvar csendjébe — és felrázta Pál Kelemen álmát.
Pál kábán pislogott, a feje lüktetett. Nem értette, mi történik. Odabotorkált az ablakhoz, kinézett… és megdermedt. A fehér autója, a „szépsége”, lassan kúszott fel a tréler platójára. Mellette Enikő állt, a mellkasa elé szorítva valamit.
Pál hunyorgott, azt hitte, káprázik a szeme. Megcsípte magát. Fájt.
— Ne-e-em! — üvöltötte torkaszakadtából, az üveg beleremegett.
Úgy rohant ki a lakásból, ahogy volt: atlétában, alsónadrágban, mezítláb. Két lépcsőfokot átugrott egyszerre, majd kivágódott az udvarra.
— Állj! — visított, és belekapaszkodott a tréler oldalába. — Mit művelsz?! Ez lopás! Hívom a rendőrséget!
Sándor felülről, nyugodtan nézett rá.
— Nyugi, haver. A tulaj eladta. Minden szabályos.
Pál Enikő felé fordult, arca eltorzult.
— Te… te eladtad az autómat?! Megőrültél?! Én ezért dolgoztam, ezért spóroltam!
Enikő zsebre dugott kézzel állt. Nem fázott. A düh jobban fűtött bármilyen kabátnál.
— A tiéd volt, Pál. Most már a hitelé. Amikor beszálltál a „családi jövőbe”, Fruzsina Kozma nagy ötletébe, az rendben volt. Én meg a jelenünkbe fektettem.
— Rohadt boszorkány! — Pál nekirontott, ökölbe szorított kézzel. — Add vissza a pénzt! Állítsd le!
Enikő egyetlen mozdulattal előrántotta a gázsprayt.
Egy szisszenés.
Sárgás permet csapódott Pál arcába.
Ordítva kapott a szeméhez, és térdre rogyott a novemberi sárban.
— A szemem! Megvakítottál!
— Higgadj le, Pál — mondta Enikő fáradtan. — Sándor, induljatok.
A tréler elgurult, magával víve az autót. Pál a pocsolyában maradt, könnytől és kosztól maszatos arccal.
— Mit tettél… most mi lesz velem… kocsi nélkül senki vagyok…
— A tartozást rendeztem — felelte Enikő. — Menj Fruzsinához, furikázzon ő. Vagy kérd meg anyádat, úgyis jól él a nyugdíjából, vesz neked egy rollert.
— Te egy szörnyeteg vagy… — sziszegte.
Enikő csak elmosolyodott. Lehet, hogy szörnyeteg — de ma a fia nem marad éhes, és Pál kapott egy leckét, amit nem felejt el.
Amikor visszaért a lakásba, Olivér Székely ijedten nézett rá.
— Anya… apa kiabált odakint…
— Csak mérges volt, kicsim. Elvették a játékát — simította meg a fejét. — Öltözz, megyünk vásárolni. Lesz csirke meg torta.
— Torta? — Olivér szeme felcsillant. — Valakinek szülinapja van?
— Nekünk — mosolygott Enikő. — Ma van a szabadulás napja az ostobaságtól.
Elintézték a bankot, befizette a lakáshitelt, a villanyt is, pótdíjjal együtt. Bementek a boltba, vettek egy egész csirkét, krumplit, meg egy „Madártej” tortát.
Amikor hazaértek, Pál a konyhában ült: csuromvizesen, vörös szemekkel. Enikőre nézett, megrezzent, de hallgatott. A tekintetében azt látta, ami minden önjelölt „kanapékirályt” megrémít: teljes közönyt.
Ekkor megszólalt Enikő telefonja. Fruzsina Kozma volt az.
— Megőrültél?! — ordította a vonal túloldalán. — Pál hívott, zokogott! Elloptad az autóját! Feljelentelek, azonnal add vissza!