Pál Kelemen idegesen felszippantotta az orrát, tekintete ide-oda cikázott, mintha menekülőutat keresne.
— Enikő… próbáld megérteni, Fruzsinának muszáj volt — hadarta. — Valami nagy dobása van… projekt, érted. Esküdött rá, hogy kamatostul visszaadja! Egy hét, és úszunk a pénzben!
Enikő a gyűrött, piros bankjegyet bámulta, majd a férfi remegő ujjait.
— Odaadtad Fruzsinának a pénzt? — kérdezte fojtott hangon. — Annak a nővérednek, aki egyetlen napot sem dolgozott életében? Miféle projekt? Mocsokból épített piramis?
— Ne ordíts! — csattant fel Pál, erőltetett magabiztossággal. — Ő ért hozzá! Azt mondta, biztos befektetés: húszból lesz száz. A családért csináltam! Csizmát akartam venni neked!
— Csizmát… — Enikő keserűen felnevetett. — Nem csizmát vettél, Pál. Hurkot tettél a nyakamra. Nincs mit ennünk, te szerencsétlen! Látod ezeket a csirkenyakakat? Három napig ez a vacsora.
Pál összerántotta a vállát, mintha kisebbre akarna zsugorodni.
— Miért kell ezt így… Anyám hívott, azt mondta, segítsek a húgomon, most vagy soha. Férfi vagyok, kötelességem volt.
— Te nem férfi vagy — vágta rá Enikő. — Te egy lábon járó pénztárca vagy anyádnak meg a húgodnak. Nekünk meg csak teher. Edd meg a levesed, igyál vizet, a húst hagyd a fiunknak.
Az este néma feszültségben telt el.
A hétéves Olivér Székely gyorsan bekapta az ételt, és eltűnt a szobájában leckét írni. Érezte, hogy az anyja pattanásig feszült, és inkább láthatatlanná vált.
Enikő jeges vízben mosogatott — a meleg vizet már egy hete lekapcsolták „karbantartás” címén, ami csak húzódott. Az ujjai sajogtak. Megtörölte a kezét a kötényében, majd felkapta a telefonját.
Kikereste a sógornő számát. Sokáig csengett, mire felvették.
— Halló? — Fruzsina hangja vidám volt, a háttérben dübörgött a zene. — Ki az?
— Enikő vagyok. A támogatód felesége.
— Jaj, Enikőkém! — kuncogott Fruzsina. — Mi járatban? Gratulálni hívsz? Ünnepeltük az üzletet… vagyis én ittam Pál helyett is!
— Fruzsina, add vissza a pénzt. A hitelt nem tudjuk fizetni, enni sincs mit.
— Már megint panaszkodsz! — nyafogta a nő. — Mindig minden rossz nálad. Ne légy már fösvény! A pénz szereti a könnyedséget, én már befektettem. Várj csak, milliomos asszony! Hamarosan Mercedesben ülsz!
— Ha holnap nincs meg a pénz, odamegyek, és kitépem a hajad.
— Pfuj, de parasztos! — szisszent fel Fruzsina. — Ne hívogass, elfoglalt vagyok.
A vonal megszakadt.
Enikő a kanapéra vágta a telefont.
— Na, mit mondott?
— Azt, hogy hülyének néz, és nincs pénz.
— Ugyan már… visszaadja. Fruzsina becsületes, csak peches.
— Neki nagy a szerencséje, Pál, mert van egy balekja. Nekünk meg holnap a bank telefonál.
A sógornő gúnyos mondata csengett a fülében a Mercedesről. Enikő ránézett a férjére, aki elvette a család utolsó forintjait, és akkor eldöntötte: ezt nem bízhatja másra, neki kell megoldania.
A reggel nem kávéillattal indult, hanem banki SMS-sel: „Tisztelt Ügyfelünk! Emlékeztetjük az esedékes törlesztésre…”
Enikő megnézte a számlát: 350 forint.
Épp elég a munkába járásra és egy vekni kenyérre.
Átment a szomszédhoz, Margit Balázshoz.
Margit néni egy kövér, vörös macskát szorongatva nyitott ajtót.
— Margitkám, tudnál kölcsönadni ötezer forintot fizuig? Nagyon megszorultunk.
Az idős asszony elhúzta a száját.
— Drágám, honnan? Nekünk sincs. A nyugdíj csak tizedikén jön, tegnap az unokám mindent felfalt. Próbáld a zálogházat, tedd be a gyűrűt.
Enikő az eljegyzési gyűrűre nézett. Vékony volt és megkopott; aligha adnának érte másfél ezernél többet. Az nem menti meg őket.
— Köszönöm, Margit néni.
A munkahelyén — egy gyógyszerraktárban, ahol csomagolóként dolgozott — végtelennek tűnt a műszak. Dobozokra ragasztotta a címkéket: „vitaminok szépséghez és fiatalsághoz”, miközben a hasában korgó üresség és a közelgő számlák gondolata egyre erősebben szorított, és már előre sejtette, hogy aznap még keményebb döntések várnak rá.