Lilla a konyhaajtóban torpant meg. Az arcán olyan nyugalom ült, mintha ő már jóval korábban meghallotta volna egy idegen dallam utolsó hangját, és most csak türelmesen várná, mikor veszik végre észre a többiek is, hogy a zene elhallgatott.
Katalin asszony nehézkesen lépte át a küszöböt, erősen a fia karjába kapaszkodva. Úgy festett, mint aki önként indult el a saját kálváriájára, és most azt várja, hogy mindenki kellőképpen értékelje a vállalt szenvedés nagyságát. Vonásain különös módon egyszerre volt jelen a fájdalom és valamiféle alig leplezett elégedettség.
Pontosan így néznek ki azok az emberek, akik mások szeretetét nem gyengédségben, hanem abban mérik, ki mennyi kellemetlenséget hajlandó eltűrni miattuk.
– Jó estét – szólalt meg Lilla higgadtan. – A szoba készen van. Az ágyat megvetettem, a törölközők tiszták. A gyógyszereket nyugodtan tegye az éjjeliszekrényre.
Az anyósa egy pillanatra láthatóan kizökkent.
Nyilván hideg fogadtatásra számított. Feszült mosolyra, elfojtott sóhajra, esetleg könnyekre. Csakhogy az őszinte, nyugodt jóindulat néha sokkal mélyebbre vág, mint a nyílt szúrás.
Mert elveszi az embertől a megszokott fegyvereit.
– Nos… köszönöm – felelte Katalin asszony bizonytalanul.
Márk elégedetten elmosolyodott.
– Látod, anya? Mondtam én, hogy semmi gond nem lesz.
Lilla csupán aprót bólintott.
A lakásban különös csend terült szét. Nem az a békés, otthonos fajta. Inkább olyan volt, mint a tó sima felszíne vihar előtt: túlságosan egyenletes, túlságosan nyugodt ahhoz, hogy ne ébresszen nyugtalanságot.
Ekkor szólalt meg a csengő.
Röviden.
Csak egyszer.
Katalin asszony azonban olyan élesen összerezzent, mintha a hang nem is az előszobából, hanem közvetlenül a mellkasából tört volna fel.
Márk ösztönösen az ajtó felé fordult.
– Vársz valakit?
– Igen – válaszolta Lilla változatlan nyugalommal.
Elhaladt a férje és az anyósa mellett, kényelmes mozdulattal elfordította a kulcsot, majd kitárta az ajtót.
A lépcsőházban egy magas, ősz férfi állt, nagyjából hatvanöt éves lehetett. Világos kabátot viselt, olyat, amelynek szabása már rég kiment a divatból, mégis makulátlanul tiszta volt és gondosan kivasalt. A kezében régi bőrtáskát tartott. A táska szélei annyira megkoptak, mintha hosszú éveken át nem iratokat, hanem súlyos emlékeket hordtak volna benne.
Az ismeretlen arca meglepően békés maradt.
Nem mosolygott.
De ellenségesség sem villant a tekintetében.
Csak az a figyelem látszott rajta, amely azoké, akik régen megtanulták észrevenni mindazt, amit mások minden erejükkel el akarnak rejteni.
– Jó estét, Lilla – mondta.
– Jó estét, Gábor úr. Fáradjon be.
A férfi átlépte a küszöböt.
És ugyanabban a pillanatban találkozott a pillantása Katalin asszonyéval.
A nő arcából egyetlen szempillantás alatt kifutott a vér.
Olyan hirtelen sápadt el, hogy Márk ijedten fordult felé.
– Anya, rosszul vagy?
Katalin azonban mintha többé nem hallotta volna, mi történik körülötte.
Ujjai görcsösen szorultak a táskája pántjára.
– Te?.. – lehelte szinte hangtalanul.
Gábor úr megtorpant.
Néhány másodpercig mozdulatlanul fürkészte a nő arcát, mintha összevetné a jelenben látott vonásokat azzal a képpel, amelyet az emlékezete őrzött meg.
– Szervusz, Katalin.
A hangjában nem volt meglepetés. Nem volt diadal, és harag sem.
Csak fáradtság.
Csendes, sok-sok év alatt felgyűlt fáradtság.
Ez az egyszerűség félelmetesebbnek hatott bármiféle vádló szónál.
Márk tanácstalanul nézett hol az anyjára, hol az idegen férfira.
– Ti ismeritek egymást?
Katalin asszony nem felelt.
Lassan leereszkedett az előszobai puffra, mintha a térdei egyszerre megtagadták volna az engedelmességet.
A levegőben mintha macskagyökércsepp szaga terjengett volna, pedig senki sem nyitott ki semmilyen üvegcsét.
Az emlékezetnek néha valóban saját illata van.
Lilla némán becsukta a bejárati ajtót.
Az évek során megtanult egy fontos dolgot: az emberek ritkán azoktól félnek igazán, akik kiabálnak. A valódi rettegést azok keltik, akik fenyegetőzés nélkül, csendben és pontosan a megfelelő pillanatban jelennek meg.
– Márk – mondta szelíden. – Ismerkedj meg vele. Ő Gábor úr. Mondhatjuk úgy is, hogy bizonyos értelemben ő is a családotokhoz tartozik.
– Miféle értelemben? – ráncolta össze a homlokát a férje.
Gábor úr nyugodtan levette a kabátját, gondosan felakasztotta az egyik szabad fogasra, és csak ezután válaszolt:
– Valamikor a férje voltam édesanyádnak.
Az előszobára olyan mély csend zuhant, hogy a konyhából tisztán hallatszott a rosszul elzárt csapból lehulló vízcseppek egyenletes koppanása.
Márk lassan Katalin asszony felé fordult.
– Tessék?..
– Ez nagyon régen történt – kezdte sietve az asszony. – És ma már semmi jelentősége nincs.