Adrienn Lengyel válaszolt a fiúknak. A levelezést minden alkalommal ügyvéd ellenőrizte, mielőtt bármi eljutott volna hozzájuk. Adrienn újra és újra bocsánatot kért, sorolta, mennyire szereti a fiait, próbálta megindokolni a döntéseit, magyarázatokat keresett ott, ahol valójában már csak következmények voltak. Olivért minden egyes érkező boríték felkavarta. Gyűlölte a látványukat, a tudatukat, mindazt, amit jelképeztek. Mégis lenyelte a dühét. Tudta, hogy ez nem róla szól. Soha nem is róla szólt.
Eltelt fél év. Hat hónap azóta a szombat óta, amely a temetőben mindent kifordított a sarkából. Olivér nem hagyta szó nélkül az évfordulót. Úgy döntött, tesz valami különlegeset: elvitte a fiúkat Balatonboglárra, és kibérelt egy házat közvetlenül a vízparton a hétvégére. Balázs Molnár is velük tartott. Ez volt az első alkalom, hogy valóban családként érezték magukat. Homokvárakat építettek, belefutottak a hullámokba, csöpögő fagyikat ettek, és olyan felszabadultan nevettek, ahogyan korábban soha.
Az utolsó estén, amikor a verandán ültek, és a holdfény ezüstcsíkot rajzolt a víz felszínére, Máté odalépett Olivérhez. Nem mondott semmit. Csak nekidöntötte a fejét a vállának. Olivér átkarolta, és érezte, ahogy a szeme sarkában gyűlni kezdenek a könnyek. Nem sokkal később Zsombor is odabújt. Balázs észrevétlenül készített róluk egy fényképet. Az a pillanat minden kincsnél többet ért.
– Apa – szólalt meg halkan Máté.
– Igen, kisfiam?
– Köszönöm, hogy nem mondtál le rólunk.
Olivérnek minden erejére szüksége volt, hogy ne törjön el a hangja.
– Soha nem mondanék le rólatok. Soha. Ezt megígérem.
Egy évvel az igazság napvilágra kerülése után Olivér olyasmit tett, amire korábban gondolni sem mert volna. Létrehozta a „Második esély” alapítványt, amely a nehéz gyámsági helyzetbe került gyerekeket segítette, különösen azokat, akik szülői manipuláció áldozatai lettek. Nemcsak pénzt adott: időt, energiát, és amikor helyénvalónak érezte, a saját történetét is felhasználta arra, hogy mások figyelmét felnyissa.
Kinga Papp, a kislány, aki mindent megváltoztatott, idővel a tágabb család részévé vált. Az Olivértől kapott pénzből gyógyszereket vásárolt az édesanyjának, élelmet, ruhát. Amikor Olivér megismerte a teljes helyzetüket, ennél is tovább ment. Kifizette az asszony kezelését, Kingát beíratta egy jó iskolába, és segített nekik emberhez méltó lakhatást biztosítani.
– Ez nem jótékonyság – mondta határozottan. – Ez hála. Megmentetted a fiaimat. Engem is megmentettél.
A fiúk és Adrienn közötti levelezés egy ideig folytatódott, majd lassan, magától ritkult. Adrienn havonta írt. A gyerekek csak időnként válaszoltak. Az érzelmi távolság nőtt, természetes módon. Adrienn a múltjuk része maradt: fontos, de már nem meghatározó. A jövő Olivérrel volt.
Két év telt el az igazság felszínre kerülése óta. Máté és Zsombor betöltötték a tizenegyet. Olivér hatalmas születésnapi bulit rendezett, ahová szinte az egész osztályt meghívta. A villa zsúfolásig telt kiabáló gyerekekkel, zenével, színes díszekkel. Tökéletesen szervezett káosz uralkodott. A buli közepén Olivér a fiait figyelte, ahogy nevetve állnak barátaik gyűrűjében, amikor valaki finoman megérintette a vállát.
Kinga volt az. Már tizenhárom éves, csinos, magabiztos, gondosan öltözött.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Olivér.
– Ki nem hagytam volna – mosolygott a lány. – Máté és Zsombor nekem olyanok, mintha az öcséim lennének. És maga… maga is teljesen megváltoztatta az életemet.
– Te előbb változtattad meg az enyémet.
– Akkor kvittek vagyunk – nevetett, majd komolyabb hangra váltott. – Anyukám üzeni, hogy ismét köszöni. Jól van. A kezelés segített. Márciusban pedig a felsőbb évfolyamot kezdem, magának köszönhetően.
– Ez a te érdemed, Kinga. A kitartásod. Én csak ajtókat nyitottam. Te mentél át rajtuk.
Amikor az utolsó vendég is hazament, a ház romokban hevert. Olivér, Máté, Zsombor, Balázs és Kinga kimerülten rogytak le a kanapéra.
– Ez volt a világ legjobb bulija – jelentette ki Máté.
– Az tuti – morogta Zsombor félálomban.
Olivér körbenézett. A családja nem volt hagyományos, és messze nem tökéletes. De az övé volt. Felbecsülhetetlen. Sebzett, mégis erős.
Aznap este, amikor mindenki elaludt, Olivér egyedül ült a dolgozószobában, és kihúzta azt a fiókot, ahol a legfontosabb dolgait tartotta. Ott feküdt a gondosan összehajtott blokk a virágboltból, arról a végzetes szombatról. Fehér krizantémok. Azóta soha nem tért vissza oda. Nem volt rá szüksége. A fiai nem sírokban feküdtek. Pár méterre aludtak, lélegeztek, álmodtak, éltek.
Darabokra tépte a blokkot, és a szemetesbe dobta. Ez a fejezet lezárult. Egy új kezdődött, amelynek minden sorát szeretettel, hűséggel és állandó jelenléttel akarta megtölteni. Mert ezt érdemelték a fiai. És ezt fogja nekik adni élete minden napján.
Két év telt el azóta a sorsfordító nap óta a temetőben. Máté és Zsombor tizenegy évesek voltak. Sok mindenben idősebbnek tűntek a koruknál, máskor még mindig gyermeki naivitással szemlélték a világot. A terápia tovább folytatódott, immár havonta egyszer. Az élet kezdett normálisnak hatni. A belvárosi villa többé nem volt néma mauzóleum. Élettel telt meg: nevetéssel, zenével, állandó rendetlenséggel. Barátok aludtak ott hétvégéken, Olivér edzésekre hordta a fiúkat – foci, úszás, sakk –, részt vett szülői értekezleteken, leckét ellenőrzött, és vasárnaponként palacsintát sütött.
A temetőt többé nem látogatta. Az a hely a fájdalmas múlté maradt. Az emlékeket nem büntetésként őrizte, hanem emlékeztetőként: semmit sem szabad természetesnek venni. Minden nevetés ajándék volt, minden ölelés csoda, minden együtt töltött nap győzelem.
A vállalata virágzott az új szemléletű vezetése alatt. A „Második esély” alapítvány tucatnyi családnak nyújtott segítséget bonyolult gyámsági ügyekben. Kinga kitűnő tanuló lett, és a Nemzeti Egyetemre készült. Balázs pedig rátalált a szerelemre, és esküvőt tervezett.
Egy napfényes szombaton, szinte pontosan két évvel az igazság kiderülése után, Olivér a kertben volt a fiúkkal. Máté ügyesen dekázott egy focilabdával, Zsombor egy sakkfeladványt oldott meg a füzetében. Balázs a grillnél állt, az ebédet készítve.
– Apa… – szólalt meg Máté, és abbahagyta a játékot.
– Igen?
– Emlékszel arra a szürke házra a város szélén?
Olivér szíve összeszorult. Ritkán hozták szóba azt az időszakot.
– Emlékszem. Miért?
Máté leült mellé a fűbe. Zsombor is félretette a füzetet, figyelve.
– Néha azon gondolkodom… mi lett volna, ha minden rendben van. Ha anya nem teszi meg azt, amit megtett. Milyen életünk lenne?
– Valószínűleg hétköznap vele lennétek, hétvégén velem – válaszolta Olivér csendesen. – Más lett volna. De akkor is szerettek volna benneteket.
– De nem ilyen jó lett volna, ugye? – vágta rá Zsombor gyakorlatiasan. – Itt van medence, nagy szobák, meg palacsinta.
Olivér felnevetett.
– A palacsinta a döntő érv?
– Az nagyon fontos – mosolygott Zsombor.
Máté arca komoly maradt.
– Nem örülök annak, amit anya tett. Szerintem nagyon rossz volt. De… – elhallgatott egy pillanatra. – Ha nem teszi meg, talán sosem élnénk így együtt. Lehet, nem lennénk ennyire közel egymáshoz. Furcsa belegondolni, hogy valami ennyire rossz hozhatott ennyire jót.
Egy tizenegy éves gyerektől meglepően érett gondolat volt. Olivérben egyszerre keveredett büszkeség és szomorúság.
– Néha ilyen az élet. Borzalmas dolgok történnek, és rajtunk múlik, mit kezdünk velük. Hagyhatjuk, hogy tönkretegyenek. Vagy építhetünk belőlük valami újat. Mi az utóbbit választottuk.
– Mindig együtt maradunk, ugye? – kérdezte Zsombor halkan. – Nem lesznek több titkok?
Olivér kitárta a karját. Mindketten odaléptek, és ott álltak hárman a kertben, összeborulva.
– Mindig együtt. Megígérem. Semmi nem választ el minket többé.
Hosszú ideig csak álltak így. Biztonságban. Nyugalomban. Aztán Balázs szólt, hogy kész az ebéd, és a fiúk nevetve rohantak az asztalhoz.
Ebéd közben, a beszélgetések, tervek és nevetések között Olivér figyelte őket. Már nem azok a kisgyerekek voltak. Saját álmaik voltak. Máté sportújságíró akart lenni, Zsombor programozó. Határtalan lehetőségek álltak előttük. És ő ott lesz minden meccsen, minden fellépésen, minden csalódásnál és győzelemnél. Az az apa lesz, akivé mindig válni akart. Mert majdnem elveszítette ezt az esélyt. Majdnem elhitte, hogy a fiai halottak. De kapott egy második lehetőséget. És nem pazarolja el.
Este, a lefektetésnél – amit még mindig rituáléként őriztek – Máté megszorította a kezét.
– Apa… köszönöm.
– Mit, kisfiam?
– Hogy nem adtad fel. Hogy akkor is jártál a temetőbe. Ha nem teszed, Kinga sosem talál meg. Soha nem tudjuk meg, hogy számítunk neked.
Olivér szeme megtelt könnyel.
– Nem tudtam volna abbahagyni. Ez volt az egyetlen módja, hogy életben tartsalak benneteket bennem.
– Megérte az a fájdalom? – kérdezte Máté.
Olivér elgondolkodott. Két év kín, üres sírok, lassú önpusztítás. De a válasz egyértelmű volt.
– Igen – mondta halkan. – Minden megérte.
Homlokon csókolta őket, lekapcsolta a lámpát. A folyosón megállt, mély levegőt vett. Néha még mindig hihetetlennek tűnt. Aztán meghallotta a fiúk egyenletes lélegzetét. És tudta: ez valóság.
Lent Balázs várta két üveg sörrel.
– Tudod, hogy megmentetted őket – mondta. – Testileg és lelkileg is.
– Egy nyolcéves kislány mentett meg minket – felelte Olivér. – Kinga.
– De te éltél a lehetőséggel.
Olivér elgondolkodva kortyolt.
– Még mindig dühös vagyok Adriennre. Talán mindig az leszek. De megtanultam együtt élni ezzel, és közben jó apának lenni. Ő elveszítette a fiait. Ez a legnagyobb büntetés.
Amikor Balázs elment, Olivér benézett a fiúkhoz. Aludtak. Máté a labdáját ölelte, Zsombor összegömbölyödve feküdt. Először nézett a jövőbe félelem nélkül. Reménnyel. Mert a fiai éltek. Vele voltak. És a romokból valami szépet építettek.
Az élet egy pillanat alatt megváltozhat. Rossz irányba. Vagy jóba. És a legsötétebb helyeken is felcsillanhat a fény. Néha váratlan forrásból. És amikor megjelenik, bele kell kapaszkodni. Mert a kimondhatatlan fájdalom túloldalán ott lehet az öröm.