– Nem tudom biztosan – felelte Olivér hosszú hallgatás után. – Egy részem szeretné elhinni, hogy nem puszta rosszindulat vezette, hogy volt valami oka, ami túlmutatott a kegyetlenségen. De még ha valóban fenyegették is… semmi sem menti azt, amit tett. Ezrek módja lett volna másképp megoldani.
– És most hogyan tovább? – kérdezte Balázs halkan.
– Lépésről lépésre. Először keresek egy igazán jó gyermekpszichológust. A fiúknak segítségre lesz szükségük, hogy feldolgozzák mindazt, ami történt. Nekem is. Aztán lassan, türelemmel újra felépítjük a kapcsolatunkat. Megtanuljuk elölről, mit jelent családnak lenni.
– Ez baromi nehéz lesz.
– Tudom. De élnek, Balázs. Élnek. Tegnap még azt hittem, soha többé nem látom őket. Ma pedig a saját ágyukban alszanak. Ehhez képest minden más eltörpül.
Balázs halvány mosollyal emelte fel az üvegét.
– Azokra a pillanatokra, amikor a lehetetlen mégis megtörténik.
– A lehetetlenre – bólintott Olivér.
Órákon át beszélgettek, terveket szőttek, hol komolyan, hol fáradt nevetéssel oldva a feszültséget. Mire Balázs végül elköszönt és elindult, már jóval elmúlt az éjfél. Olivér lassan felállt, végigment a folyosón, és benézett a fiúk szobájába. Mindketten mélyen aludtak: Máté szorosan magához ölelte a robotját, Zsombor összegömbölyödve, nyugodt arccal lélegzett. Két év után először feküdt le Olivér a saját ágyába úgy, hogy nem a teljes reménytelenség nehezedett a mellkasára. Félelem volt benne – attól, hogy elront mindent –, de mellette ott bujkált valami más is: a remény, hogy talán még van visszaút, hogy a családjuk nem veszett el végleg.
A plafont bámulta a sötétben. Reggel még összetört emberként indult volna a temetőbe. Most pedig apa volt, akinek visszakapták a fiait. A kimerültség végül legyőzte. Hétszázharminc nap után először aludt Olivér Kertész rémálmok nélkül.
A következő hetek bizonyultak a legkeményebbnek. Újra kapcsolatot építeni két gyerekkel, akik alig emlékeztek rá, akiket arra tanítottak, hogy ne bízzanak benne – ez olyan volt, mintha ismeretlen vizeken próbálna hajózni térkép nélkül. Júlia Fazekas, a gyermekpszichológus, akit Balázs ajánlott, a második héten kezdte meg a foglalkozásokat. Ötvenes éveiben járó, őszülő hajú nő volt, nyugodt hanggal és türelmes tekintettel.
– Ez hosszú folyamat lesz, Olivér – mondta az első alkalommal. – A fiúkat erős pszichés manipuláció érte. Adrienn azt sulykolta beléjük, hogy ön elhagyta őket. Ennek a hazugságnak a lebontásához idő és kitartás kell.
– Van időm. Annyi, amennyire csak szükségük van.
– Rendben lesznek. Máté érzelmileg nyitottabb, könnyebben kapcsolódik. Zsombor zárkózottabb, nála lassabb lesz a folyamat. De mindketten hinni akarnak magában. Ez már fél siker.
Olivér szinte vallásos fegyelemmel követte az utasításokat: nem erőltetett semmit, hagyta, hogy a fiúk közeledjenek, amikor készen állnak; kiszámítható napirendet alakított ki; következetes volt, türelmes, mindig jelenlévő.
Beíratta őket a „Líder” elit gimnázium alsó tagozatába. Az ügyintézés rémálomnak bizonyult: az elmúlt két év dokumentumai hiányoztak, papíron a fiúk halottak voltak. Ügyvédeket kellett bevonni, személyazonosságot igazolni, hivatalokat meggyőzni.
Az első iskolai nap megrázó volt. Két év elszigeteltség és minimális otthoni tanulás után hirtelen egy hatalmas, zajos intézményben találták magukat. Zsombor annyira kétségbeesetten sírt, hogy Olivér kénytelen volt egész délelőtt az iskolában maradni. Máté összeszedettebbnek mutatkozott, lenyelte a könnyeit, de amikor hazajött, sápadt volt és kimerült.
– Borzalmas volt – mondta vacsoránál. – Mindenki kérdezgetett, honnan jöttünk, miért nem jártunk eddig iskolába. Fogalmam sem volt, mit mondjak.
– És mit válaszoltál? – kérdezte Olivér.
– Azt, hogy messze éltünk, és most költöztünk ide. Aztán egy srác megjegyezte, hogy furák a cipőim.
Olivér ránézett a tökéletesen rendben lévő sportcipőre.
– Egyáltalán nem furák. Teljesen jók.
– De mindenkinek új Nike vagy Adidas van. Meg mindenféléről beszéltek, utazásokról, dolgokról, amikről én semmit sem tudok.
Ez is egy újabb nehézség volt. Máté és Zsombor két évnyi nélkülözésből csöppentek bele egy kiváltságos közegbe, ami idegen volt számukra.
– Adj időt magadnak – mondta Olivér, megszorítva Máté kezét. – Bele fogsz jönni, lesznek barátaid.
Nem csak az iskola okozott feszültséget. Megijesztette őket a hatalmas villa, a bejárónő, az ételek, amelyek túl különlegesek voltak azok után, hogy sokáig hajdinán és tésztán éltek. És ott voltak Zsombor rémálmai. Szinte minden éjjel sikoltozva ébredt, az anyját hívta. Olivér rohant hozzá, próbálta megnyugtatni, de a fiú eltolta magától, inkább Mátéhoz bújt. Júlia Fazekas szerint ez teljesen természetes reakció volt, mégis, tehetetlenül nézni a fia szenvedését mélyen belevágott Olivér lelkébe.
Máténál dühkitörések jelentkeztek. Látszólag ok nélkül kezdett kiabálni, tárgyakat dobált, olyan mondatokat vágott Olivér fejéhez, amelyek fájtak: hogy utál itt lenni, hogy vissza akar menni az anyjához. Olivér összeszorította a fogát, mély levegőt vett, és emlékeztette magát a pszichológus szavaira: nem személyes támadás, nem szabad viszonozni haraggal. Csak ott lenni.
Egy hónap múlva megérkezett Gábor Balog. A dolgozószobában ültek le.
– Jelentős bizonyítékokat sikerült összegyűjtenem csalásra – mondta, miközben iratokat terített szét. – Tanúvallomások, pénzügyi nyomok, hamis papírok. Nemcsak a felügyeleti jog megvonható, de büntetőeljárás is indítható.
– Milyen ítéletre számíthat? – kérdezte Olivér.
– Nyolc-tíz évre.
Olivér lehunyta a szemét. Egy része ezt akarta. De egy másik része – amely látta a fiúkat sírni, az anyjukat hívni – bizonytalan volt.
– A gyerekekre ez hogyan hatna?
– Őszintén? Nehéz lenne. Anyjuk bíróság előtt, majd börtönben… maradandó sebeket hagyna.
– Teljes és végleges felügyeletet akarok. Adrienn mondjon le minden szülői jogáról. Cserébe nem indítok ellene büntetőeljárást. Szabad marad, de a fiait nem láthatja. Soha.
– Ez rendkívül nagyvonalú ajánlat.
– Nem miatta. A fiúk miatt. Nem kellenek nekik tárgyalások, újságcímek. Ezt a fejezetet a lehető legkevesebb sérüléssel akarom lezárni.
– És ha nemet mond?
– Akkor végigmegyünk az úton, és elbukik.
Az ügyvéd beleegyezett. Egy héttel később továbbította az ajánlatot Adriennnek. Kevesek meglepetésére elfogadta. Nem volt választása. Az aláírásra az ügyvéd irodájában került sor. Olivér egyedül érkezett, a fiúkat Balázsnál hagyta. Adrienn már ott volt, mintha tíz évet öregedett volna: sovány, karikás szemű, megtört. Nem köszöntek egymásnak.
Az ügyvéd ismertette a feltételeket: Adrienn lemond minden felügyeleti jogról, kapcsolattartás nincs, kivéve, ha a fiúk felnőttként maguk kérik.
– Elveszed tőlem a fiaimat – szólalt meg rekedten Adrienn. – Örökre.
– Te vetted el őket tőlem először – felelte Olivér hidegen. – Két évig abban a hitben tartottál, hogy meghaltak. Ne várj együttérzést.
Adrienn remegő kézzel írta alá a papírokat, könnyei az iratra hullottak.
– Kérdeznek rólam? – kérdezte halkan.
Olivér habozott, majd az igazat választotta.
– Igen. Főleg Zsombor. Szinte minden éjjel sír utánad.
Adrienn arca megremegett.
– Engeded majd, hogy gyűlöljenek? Ellenem fordítod őket?
– Nem – mondta Olivér őszintén. – Nem hazudok nekik. Megtudják az igazságot, amikor elég nagyok lesznek. De nem rombolom a képed szándékosan. Hadd döntsenek ők.
Adrienn bólintott, felállt, az ajtóban még megállt.
– Vigyázz rájuk, Olivér.
– Mindig vigyázni fogok. Ezt nem kell kérned.
Elment. Aznap este Olivér leült Mátéval és Zsomborral a kanapéra. Júlia Fazekas szerint eljött az őszinte beszélgetés ideje.
– Fiúk, fontos dologról kell beszélnünk. Anyáról.
Mindketten rá szegezték a tekintetüket.
– Jól van? – kérdezte Zsombor azonnal.
– Igen, jól van. De egy ideig nem tud majd meglátogatni benneteket. Talán hosszabb ideig sem.
– Miért? – kérdezte Máté összeráncolt homlokkal.
– Anyátok rossz döntéseket hozott. Olyanokat, amelyek sok embernek fájdalmat okoztak, nektek is, nekem is. Ennek következményei vannak. Most itt fogunk élni együtt, ő pedig távol lesz egy ideig.
– Örökre? – Zsombor sírni kezdett.
– Nem tudom, kicsim. Sok mindentől függ. De most egyelőre mi hárman vagyunk. Ez a mi családunk.
Máté átölelte az öccsét, de a tekintete kemény volt.
– Bosszút állsz. Elveszed tőlünk, mert téged bántott.
A szavak mélyebben vágtak, mint Olivér várta.
– Ez nem bosszú, Máté. Ez védelem. Amit anya tett, nagyon súlyos volt. Nem kockáztathatom, hogy megismétlődjön.
– Azt mondta, minket védett!
– Lehet, hogy így gondolta. De a mód, amit választott, rengeteg kárt okozott. Néha az is rossz, amit jónak hiszünk. Ezt majd jobban megértitek, ha nagyobbak lesztek.
Máté nem volt meggyőzve, de nem vitatkozott tovább. Zsombor csendesen sírt. Olivér mindkettőjüket magához ölelte, érezve a testükben a feszültséget. Ez volt az ára az újjáépítésnek.
A következő hónapok apró, mégis jelentős változásokat hoztak. Kis győzelmeket, amelyeket Olivér kincsként őrzött. Az első alkalom, amikor Zsombor gondolkodás nélkül „apának” szólította. Az a nap, amikor Máté egy megbeszélésről hazatérve a nyakába ugrott. Egy este, amikor maguktól kérték, hogy olvasson nekik lefekvés előtt. Lassú haladás volt: kettő előre, egy hátra. De mégis előre.
Olivér visszatért a munkához, de másképp. Nem dolgozott napi tizenhat órát. Reggel ő vitte iskolába a fiúkat, délután értük ment. A cég túlélte a két év távollétét – kibírta a rövidebb napokat is. A fiai lettek az első helyen.
Balázs állandó vendéggé vált. Vacsorákra jött, kirándulni vitte a fiúkat, szeretett „nagybácsivá” vált. Ígérete szerint rengeteg csokit hozott, könyvekkel, játékokkal, építőkészletekkel együtt.
Az iskolában is javult a helyzet. Barátokra találtak, olyan gyerekekre, akiket nem érdekelt a múltjuk. Máté focizni kezdett, Zsombor sakk-körbe járt. Lassan kialakult egy új, normális élet.
De voltak rossz napok. Amikor Zsombor sírva ébredt, anyját hívva. Amikor Máté minden látható ok nélkül dührohamot kapott. Egy különösen nehéz napon Olivér pánikba esve hívta Júlia Fazekast. Máté bezárkózott a szobájába, törte-zúzta a dolgokat, Zsombor a fürdőben zokogott. A pszichológus kijött, megnyugtatta őket, majd Olivérrel ült le beszélni.
– Jól csinálja – mondta határozottan. – Tudom, nem így érzi, de ez az igazság.
– Úgy érzem, csak rögtönzök, és több hibát követek el, mint jót.
– Minden szülő így érzi. Önnek csak nehezített pálya jutott. Egyszerre gyógyítja a saját traumáját és építi újra a kapcsolatot két gyerekkel, akiket ellene hangoltak. Az, hogy mindhárman haladnak – még ha lassan is –, óriási eredmény.
– Máté gyűlöl engem.
– Nem gyűlöli. Összezavarodott és fél. Teszteli, hogy elhagyja-e, ha nehéz lesz – ahogy Adrienn megtanította neki. Amikor ön marad, amikor nyugodt marad a legrosszabb pillanataiban is, bizonyítja, hogy az a hit hazugság volt. Így épül vissza a bizalom.
Olivér hinni akart neki. Muszáj volt hinnie, mert a feladás nem jöhetett szóba. Négy hónap elteltével Júlia Fazekas óvatosan felvetette, hogy talán hasznos lenne valamilyen formájú kapcsolat Adrienn és a fiúk között. Nem személyes találkozók, hanem ellenőrzött levélváltás.
Az ötlet Olivért először dühvel töltötte el. De a pszichológus kitartott.
– Ez nem önről vagy Adriennről szól. Hanem arról, mi a legjobb Máténak és Zsombornak. Úgy tenni, mintha az anyjuk nem létezne, hosszú távon nem egészséges.
Vonakodva beleegyezett. Beszélt a fiúkkal, elmondta, hogy ha szeretnék, írhatnak anyjuknak. Zsombor azonnal igent mondott. Máté hezitált, de végül ő is bólintott.
Az első levelek gondolata fájdalmas volt Olivér számára. Nem olvasta el őket, csak gondosan félretette, felkészülve arra, hogy ezzel egy új, nehéz fejezet kezdődik az életükben.