Adrienn szavai után néhány másodpercig csak a csend feszült köztük, majd Olivér hitetlenkedve megrázta a fejét, mintha fizikailag próbálná lerázni magáról mindazt, amit hallott.
– Azt akarod mondani, hogy fizettél azért, hogy megrendezzék a balesetet? – kérdezte rekedten. – Hogy lefizettél rendőröket, hivatalnokokat?
– Nem voltak holttestek – válaszolta Adrienn kétségbeesetten. – Egyetlen test sem. Minden hazugság volt. Papírok, jegyzőkönyvek, jelentések. Hamisítás az egész. Szinte az összes tartásdíjat erre költöttem, amit tőled kaptam, és még pénzt is kértem kölcsön. De működött. Mindenki elhitte. És a fiúk… a fiúk biztonságban voltak.
– Biztonságban? – Olivér keserűen felnevetett, majd a kanapén ülő gyerekek felé intett. Máté és Zsombor rémülten figyelték a felnőttek hangos vitáját. – Nézz rájuk, Adrienn. Félnek. Egy omladozó házban élnek, elvágva mindentől és mindenkitől. Ez szerinted a biztonság?
Adrienn lassan lecsúszott a fal mentén, míg végül a padlón ült, összegörnyedve.
– Azt tettem, amit akkor a legjobbnak láttam – zokogta. – Pánikban voltam. Valódi fenyegetések értek. És én…
– És velem mi van? – Olivér hangja megrepedt. – Egy pillanatra sem jutottam eszedbe? Hogy mit tesz ez velem? Két évig hagytál abban a hitben élni, hogy a fiaim halottak. Nézni, ahogy szétesem, ahogy lassan mindent elveszítek… – elhallgatott, majd újra a gyerekekre nézett, akik most már halkan sírtak. – Mit mondtál nekik rólam?
Adrienn habozott, mintha mérlegelné, mennyit mondhat ki.
– Azt… hogy elmentél. Hogy nem akarsz többé találkozni velük. Hogy így lesz a legjobb.
– Még több hazugság – mondta Olivér tompán.
Mély levegőt vett, próbálta visszafogni az érzelmei viharában kavargó dühöt. Tudta, hogy ha marad, olyat mondhat vagy tehet, amit később megbán. Kiment a házból, kissé támolyogva. A kislány még mindig ott várakozott az utcán, biztonságos távolságban.
– Uram… igaz volt? – kérdezte félénken.
Olivér ránézett. Ez a törékeny gyerek egyetlen délután alatt darabjaira szedte szét az életét, majd újra össze is rakta. Reszkető kézzel elővette a pénztárcáját, és kivette az összes bankjegyet. Legalább húsz darab ötezres.
– Ígértem százezret – mondta halkan. – Ez az, meg még a többi. Vedd el. Minden fillért megérdemelsz. Megmentetted a fiaimat. Megmentettél engem is.
A lány szeme elkerekedett.
– Nagyon köszönöm, uram. Anyukám most már biztosan jobban lesz.
– Hogy hívnak? – kérdezte Olivér.
– Papp Kinga vagyok.
– Kinga, te rendkívül bátor vagy – mondta, és halvány mosolyt erőltetett az arcára. – Ne felejtsd el soha. Ma nagyon nagy dolgot tettél. Hazavigyelek?
A lány már hátrált is.
– Nem kell, uram. Közel lakom. Köszönöm!
Olivér nézte, ahogy a gyerek eltűnik az utca végén, a pénzt szorosan a mellkasához ölelve. Aztán visszafordult a szürke ház felé. Nem halogathatta tovább. Vissza kellett mennie. Beszélnie kellett a fiaival.
Bent Adrienn még mindig a földön ült, a fiúk a kanapén. Amikor Olivér belépett, Zsombor Máté vállába fúrta az arcát. Olivér minden erejét összeszedve nyugalmat erőltetett magára. Lassan odalépett, letérdelt eléjük, megtartva a távolságot.
– Máté… Zsombor… – szólította őket a lehető legszelídebben. – Tudom, hogy nem emlékeztek rám. Hétévesek voltatok, amikor… amikor megszakadt köztünk a kapcsolat. De én vagyok az apátok. Kertész Olivérnek hívnak. Jobban szeretlek benneteket mindennél. Mindig is így volt. Soha nem hagytalak el titeket. Azt hittem, örökre elveszítettelek benneteket, és az, hogy ma kiderült, éltek… ez a legnagyobb ajándék, amit valaha kaptam.
– Maga az apukánk? – kérdezte Máté óvatosan. – Tényleg?
– Tényleg, kisfiam.
– De anya azt mondta, elment – szipogta Zsombor. – Azt, hogy már nem akart minket.
Olivérben újra fellángolt a harag, de lenyelte.
– Anyukátok összezavarodott – mondta megfontoltan. – Bonyolult dolgok történtek. De esküszöm, soha, egyetlen pillanatig sem akartam elmenni. Minden nap veletek akartam lenni.
– Akkor miért nem volt itt? – kérdezte Máté egyenes tekintettel.
– Mert becsaptak – felelte Olivér. – Elhitettek velem valamit, ami nem volt igaz. Sokáig nagyon boldogtalan voltam. De most megtaláltalak titeket, és többé nem engedlek el benneteket.
Adrienn felemelte a fejét.
– Olivér, nem viheted el csak úgy őket. Én vagyok az anyjuk. Nálam van a felügyelet.
Olivér felé fordult, a szemében kemény elszántság égett.
– Abban a pillanatban elvesztetted minden jogodat, amikor megrendezted a halálukat. Hivatalos iratokat hamisítottál, kenőpénzt adtál, csalást követtél el. Ez súlyos bűncselekmény.
– Feljelentesz? Kérlek… – Adrienn hangja megtört. – Az anyjuk vagyok…
– Szerinted ez után jár neked kegyelem? – Olivér hangja remegett. – Tudod, milyen érzés volt minden reggel úgy felébredni, hogy a fiaim halottak? Hetente kimenni a temetőbe, virágot vinni üres sírokra? Majdnem mindent elvesztettem. És te közben itt voltál, rejtegetted őket, ellenem hangoltad a gyerekeimet.
– Azért tettem, hogy megvédjem őket! – kiáltotta Adrienn. – Valódi fenyegetések voltak! Apám rossz emberekkel keveredett. Adósságok, sötét ügyek. Ezek az emberek visszajöttek, és a gyerekeken keresztül akartak nyomást gyakorolni rám.
Felállt, idegesen gesztikulálva.
– Segítséget kerestem. Találtam valakit, akinek voltak korrupt rendőri kapcsolatai. Az volt a terv, hogy mindenki elhiggye: már nem létezünk. Így elvesztették volna az érdeklődésüket.
– És eszedbe sem jutott, hogy szólj nekem? – kérdezte Olivér. – Hogy segítséget kérj? Elköltöztethettük volna őket. Őrzést fogadhattam volna.
– Ezek az emberek a rendőrségig értek – rázta a fejét Adrienn. – Minden mozdulatunkat figyelték volna. Csak az teljes eltűnés működhetett. És ehhez az kellett, hogy te is elhidd.
Olivér lassan megrázta a fejét.
– Még ha igazak is voltak a fenyegetések, semmi nem menti azt, amit tettél. Semmi.
A fiúk sírni kezdtek. Olivér bizonytalanul kinyitotta a karját. Máté tétován felállt, majd odalépett hozzá. Zsombor követte. Ebben a szegényes, szomorú szobában Olivér két év után először ölelte magához a fiait. Nagyobbak, nehezebbek voltak, de az ölelés ugyanaz maradt: szoros, kétségbeesett, tele szeretettel. Olivér nem próbálta visszatartani a könnyeit.
– Magammal viszem őket – mondta végül. – Azonnal. Visszamennek az otthonukba. Lesznek saját szobáik, játékaik. Mindenük meglesz.
– Várj… – szólalt meg Adrienn. – Nem lehet ilyen hirtelen…
– Te pedig felelni fogsz azért, amit tettél – vágott közbe Olivér. – Most nem hívlak rendőrt, mert nem akarom még jobban traumatizálni őket. De jogi útra tereljük. Ügyvédekkel, bíróságon. És a végén én kapom meg a teljes felügyeletet. Ezt garantálom.
Adrienn tudta, hogy vesztett. Lassan bólintott.
– Elköszönhetek tőlük?
Olivér végül beleegyezett. Adrienn letérdelt a fiúk elé, megfogta a kezüket.
– Menjetek apával – mondta elcsukló hangon. – Ő jó helyre visz benneteket. Mindent megad nektek. Anya szeret benneteket. Mindig szeretni fog.
A fiúk megölelték – zavartan, félelemmel telve. Olivérnek erősnek kellett maradnia: finoman elválasztotta őket, és az ajtó felé vezette. Az autóhoz menet Máté megfogta a kezét.
– Apa… tényleg veled fogunk lakni?
– Igen, kisfiam. Mindig.
– És tényleg lesz medence? – kérdezte Zsombor reménykedve.
Olivér könnyes mosollyal bólintott.
– Lesz. És hatalmas szoba. Csak a tiétek. Annyi játékkal, amennyit csak akartok.
A fiúk összenéztek, szemükben megcsillant az izgalom. Olivér besegítette őket a kocsiba, bekapcsolta az öveket, majd mindkettőjüket homlokon csókolta. A fiai visszatértek. Tényleg visszatértek.
A belvárosi villa pontosan olyan volt, mint azon a reggelen: tágas, elegáns, üres. Ám amikor Máté és Zsombor beléptek vele a kapun, a ház mintha felébredt volna hosszú álmából. A fiúk ámulva néztek körbe: a csillár, a széles lépcsők, a festmények. Két év nyomorúság után mindez mesének tűnt.
– Nagyon nagy – suttogta Zsombor.
– Ez most már a mi otthonunk – mondta Máté, kissé kihúzva magát.
Olivér letérdelt eléjük.
– Tudom, ez sok egyszerre. Nagy változás. De lassan haladunk, a ti tempótokban. Megnézzük a szobátokat?
Fent, az utolsó ajtó mögött por szaga csapta meg őket. A szoba érintetlen volt két éve. Két ágy, űrmintás takarók, könyvespolc, játékkonzol, láda tele LEGO-val. Minden várt rájuk.
– Emlékszem erre – mondta Máté halkan. – Ez volt az ágyam. A másik Zsomboré. Volt itt egy nagy kék robot. Hol van?
Olivér a szekrényhez lépett, és elővette.
– Itt. Hatodik születésnapotokra kaptátok.
Máté magához szorította a játékot, könnyei potyogtak.
– Azt hittem, csak álmodtam.
Olivér szíve egyszerre tört össze és forrt össze újra. A fiúk emlékeztek.
– Éhesek vagytok? – kérdezte. – Mit szólnátok egy pizzához?
– Imádjuk! – lelkesedett Zsombor. – De anya csak ritkán vett.
Újabb fájdalmas felismerés. Adrienn havonta hatszázezer forintot kapott, mégis nélkülözésben tartotta őket. Olivér lesétált, rendelni kezdett, közben felhívta Balázst.
– Gyere ide azonnal.
– Mi történt? – kérdezte Balázs riadtan.
– Máté és Zsombor élnek.
Csend.
– Viccelsz?
– Nem. Itt vannak. Adrienn mindent megrendezett.
– Tizenöt perc, és ott vagyok.
Balázs hamarabb érkezett, mint a pizza. Amikor meglátta a fiúkat, megállt, majd elsírta magát.
– Istenem… élnek!
Olivér átölelte. Balázs bemutatkozott, nevetett Zsombor kérdésén a csokiról. Hamarosan megérkezett a pizza, és két év után először nem egyedül ültek az asztalnál.
Később, mikor a fiúk fürödni mentek, Balázs halkan kérdezte:
– Mit teszel Adriennnel?
– Még nem tudom. Perelni fogok. El akarom venni tőle a felügyeletet. De nem akarom, hogy a fiúk lássák, ahogy elviszik.
– Kell egy jó ügyvéd.
– Felhívom Balog Gábort. Tudni fogja, mi a helyes lépés.
Az este végén Olivér lefektette a fiúkat, megcsókolta őket.
– Itt leszel reggel? – kérdezte Máté félve.
– Itt leszek. Mindig.
Lent Balázs várta két sörrel. Leültek, sokáig hallgattak.
– Elhiszed, hogy mindezt tényleg a fenyegetések miatt tette? – kérdezte végül Balázs.