A szombat reggeli napfény aranyló sugarai elárasztották a főváros központi temetőjét, és kegyetlen ellentétben álltak azzal a fojtogató fájdalommal, amely Olivér Kertész mellkasát szorította. Negyvenhárom éves volt, és alig lehetett ráismerni arra az emberre, aki egykor a város egyik legsikeresebb vállalkozójaként élt. Most görnyedt háttal haladt előre a kavicsos úton, mintha az egész világ súlya a vállát nyomná. Kezében egy csokor fehér krizantémot vitt – ugyanolyat, amilyet pontosan két éve minden egyes szombaton idehozott.
Léptei tompán visszhangoztak a temető csendjében, miközben végigment azon az útvonalon, amelyet már kívülről ismert. Elit parcella, polírozott gránit síremlék, egymás mellett két kisebb sírkő. Az aranyozott betűk hidegen csillogtak: „Máté és Zsombor Kertész, 7 évesek.” A fiai. Az ikrei.
Az életük hirtelen és brutálisan ért véget – legalábbis ő így hitte. Olivér lassan letérdelt a sírok elé, óvatosan letette a virágokat, majd elkezdte a megszokott szertartást. Először egy puha kendővel gondosan letörölte a gránit minden négyzetcentiméterét, aztán ugyanolyan precizitással igazgatta el a csokrot.
Végül leült a hideg kőpadra, és beszélni kezdett, mintha a fiúk ott lennének mellette, és hallanák minden szavát.
– Sziasztok, fiaim. Apa itt van megint. Emlékeztek, amikor hokimeccsre jártunk? Máté, te mindig kapus akartál lenni, Zsombor, te meg csatár. Annyit veszekedtetek ezen…
A hangja elcsuklott. Két év telt el, de a fájdalom mit sem enyhült. Minden szombat újra feltépte a sebeit. Tudta, hogy akár abba is hagyhatná, mégsem tette. Ez volt a vezeklése, az egyetlen kapocs ahhoz, ami még megmaradt a fiaiból.
Olivér élete gyökeresen más volt azelőtt az átkozott szeptemberi éjszaka előtt. A „StruktúraPlusz” építőanyag-áruházlánc tulajdonosa volt, öt hatalmas barkácsáruházé, amelyek a főváros déli részén uralták a piacot. Huszonévesen egy garázsból kezdte, cementet árulva, és lépésről lépésre építette fel a birodalmát. Belvárosi villa, drága autók, irigylésre méltó kényelem.
Mindez azonban eltörpült ahhoz képest, amit a fiai jelentettek. Máté és Zsombor egy esős áprilisi napon születtek. Egyforma ikrek voltak: világosbarna haj, szürke szemek, mintha tükörképei lettek volna egymásnak – és neki magának. Ők voltak élete legnagyobb ajándékai.
A házassága Adrienn Lengyellel nem bírta ki az idő próbáját. Adrienn gyönyörű, kifinomult nő volt, jó családból, de a kapcsolatuk fokozatosan megromlott. Állandó viták a pénzről, a munkáról, az eltérő értékrendről. A válás három éve fájdalmas volt, de elkerülhetetlen. A gyerekek Adriennél maradtak, viszont Olivér szinte bármikor láthatta őket. Hetente többször elhozta őket iskolából, edzésre vitte, része maradt az életüknek.
Éppen ezért tűnt különösnek, amikor Adrienn váratlanul elköltözött. Magyarázat nélkül hagyta ott a belvárosi lakást, és egy házat bérelt a város szélén. Olivér kérdezett, aggódott. Hatszázezer forint gyerektartást fizetett havonta – miért akarna egy rosszabb környéken élni? Adrienn csak annyit mondott: nyugalmat akar, udvart a fiúknak. Olivér rossz érzéssel gondolt erre, de nem volt beleszólása.
Minden alkalommal közel egy órát autózott a külvárosba, hogy elhozza Mátét és Zsombort, majd a hétvégéket a villában töltötték. A fiúk imádták az úszómedencét, a saját szobájukat, a játékkonzolt. Mindig sírva mentek vissza az anyjukhoz.
Egészen addig az éjszakáig.
Olivér lehunyta a szemét, de az emlékek könyörtelenül törtek rá.
Kedd volt. Hajnali három. Megszólalt a telefon. Ismeretlen szám. Az ilyen hívások sosem hoztak jót.
– Olivér Kertész? Ferenc Kelemen őrnagy beszél a kecskeméti rendőrkapitányságról. Azonnal be kell fáradnia. Súlyos baleset történt a főúton, az ön volt felesége és gyermekei érintettek.
Abban a pillanatban omlott össze a világa. Amikor odaért, az őrnagy arca komor volt. Nagy sebesség, irányíthatatlanná vált autó, többszöri borulás, tűz. Három utas. Az iratok alapján: Adrienn, Máté, Zsombor.
– Tájékoztatnom kell, hogy vizuális azonosításra nincs lehetőség – mondta Kelemen tárgyilagos hangon. – A személyazonosságot dokumentumok és személyes tárgyak alapján állapítottuk meg.
Olivér lábai megremegtek. A rendőrségi folyosón hányt. A fiai. Ez nem lehet igaz.
Mint egy élőhalott, úgy ment a hullaházba. Aláírt papírokat, amelyeket nem olvasott el. Elfogadta, amit mondtak neki. Az őrnagy udvarias volt, hatékony, mindent elintézett.
A temetés fényűző volt. Túl kicsi fehér koporsók, szaténnal bélelve. Drága koszorúk. Tömeg gyűlt össze. Mindenki sajnálkozott. Egy esős szombaton eltemette volt feleségét és fiait.
Amikor mindenki elment, Olivér térdre rogyott a friss sírok előtt, és fájdalmában felüvöltött. Nem halt meg, de belül minden kialudt. Csak vegetált tovább.
A céget elhanyagolta, az ügyvezetők vitték tovább. A pénz érkezett, őt nem érdekelte. Fél évig ki sem mozdult a villából. Alig evett. Egyetlen úticélja maradt: a temető, minden szombaton.
– Bocsássatok meg, fiaim – suttogta a sírnál. – Többet kellett volna tennem. El kellett volna hoznom titeket onnan. Ha velem vagytok azon az éjszakán…
A bűntudat belülről emésztette. A testvére, Balázs Molnár próbált segíteni, de Olivér mindent elutasított. A fájdalom volt az egyetlen kapcsolata a fiaival. Az idő múlt, hónapokból évek lettek, ő pedig csak árnyéka maradt önmagának.
Egy ugyanolyan szombaton történt, mint a többi. Már végzett, indulni készült, amikor egy vékony, bizonytalan hang szólította meg hátulról.
– Bácsi… elnézést, bácsi!
Megfordult, ingerülten. Egy nyolc év körüli kislány állt ott, soványan, foltozott ruhában, szakadt cipőben. Piszkos arca, riadt szemei voltak.
– Mit akarsz? – kérdezte élesebben, mint szerette volna.
A kislány összerezzent, de nem futott el. A sírokra nézett, majd elszánta magát.
– Uram… mondanom kell valamit. Azokról a fiúkról.
– Miféle fiúkról?
– Ők nem lehetnek ott bent… mert élnek. A mi utcánkban laknak.
A levegő megállt.
– Mit beszélsz? – Olivér hangja suttogóvá vált.
– Ismerem őket. Ketten vannak, egyformák. Ritkán jönnek ki, de láttam őket. Az anyjuk hívja őket: Máté és Zsombor.
A föld kicsúszott Olivér lába alól.
– Hazudsz? Pénzt akarsz?
– Nem, esküszöm! – sírta el magát a lány. – A Műszerész utcában laknak. Szürke ház, kék spalettákkal.
– Miért mondod ezt?
– Pénz kell… beteg az anyukám. De igazat mondok. Láttam magát itt mindig. És ma hallottam a neveket.
Olivér remegett.
– Kétezer forintot kérsz? – kérdezte.
– Igen, uram.
Tízezret adott neki.
– Most elviszel oda. Ha igazad van, kapsz még százezret.
A lány azonnal bólintott.
Az út végén Olivér egy lepukkant ház előtt állt. Bekopogott. Az ajtó résnyire nyílt. Adrienn arca jelent meg. Élve.
– Olivér… – suttogta.
Nem válaszolt. Belépett. A kanapén ott ült Máté és Zsombor. Éltek.
Térdre rogyott. Nevetett és zokogott egyszerre.
– Apa itt van – suttogta. – Éltek?
– Ki ez a bácsi? – kérdezte Zsombor.
Ez fájt a legjobban.
– Mit tettél? – fordult Adriennhez.
– Meg tudom magyarázni… – zokogta a nő. – Veszélyben voltak. El kellett tűnnünk. Találtam valakit, aki segíthetett, akinek voltak rendőrségi kapcsolatai, aki hamisítani tudott iratokat.
Olivér hitetlenkedve rázta meg a fejét, miközben a felismerés lassan, de könyörtelenül bontakozott ki benne.