Még azelőtt, hogy egyáltalán asztalhoz ülhettünk volna, az anyósomnak megakadt a torkán egy vékony halszálka. Köhögött, fuldoklott, mégis volt ereje ráripakodni a hétéves kislányomra:
— Te csak bajt hozol ránk! Ma nem kapsz vacsorát! Menj fel azonnal lefeküdni!
A férjem nem szólt semmit. Egyetlen hangot sem adott ki. Én viszont halványan elmosolyodtam, és csendesen ennyit mondtam:
— Akkor mi nem vacsorázunk. Köszönjük.
Az anyósom erre dühösen felmordult:
— Ne adjátok elő magatokat. Nektek, élősködőknek inkább hálálkodnotok kellene.
Nem sírtam. Még csak meg sem remegett a szám széle. Felmentem az emeletre, elővettem egy üres lapot, visszatértem a nappaliba, és kimondtam:
— Mindannyian most azonnal elhagyjátok a házamat, különben rendőrt hívok.
A társaság kővé dermedt. Az arcokból egy szempillantás alatt kifutott a vér.
Réka Harris egész délután a konyhában sürgött-forgott. Tengeri sügért sütött serpenyőben, mellé pirított zöldségeket készített, desszertnek pedig citromos tortácskákat, mert tudta, hogy a hétéves Lilla ezekért rajong. Azt remélte, nyugodt, elviselhető este lesz Márk szüleivel, és lélekben már előre felvértezte magát a látogatásukra. Csakhogy negyedórával a vacsora előtt minden szétesett.
Réka éppen a pohara után nyúlt, amikor az anyósa, Erika hirtelen görcsösen köhögni kezdett. Egy parányi halszálka fúródhatott a torkába. Normális esetben félreállt volna, vagy hagyta volna, hogy valaki segítsen neki, ő azonban inkább a haragját arra a gyerekre zúdította, aki semmiről sem tehetett. Lilla csendben ült az asztalnál, és a színezőjével foglalatoskodott.
— Szerencsétlenséget hozol ide! — préselte ki magából Erika két köhögés között. — Neked ma nincs vacsora! Azonnal takarodj az ágyadba!
Lilla teste megfeszült. A kezéből kiesett a zsírkréta, végiggurult az asztalon, majd koppanva a földre hullott. Réka mellkasában éles szorítás támadt. Már nyitotta volna a száját, de előbb ösztönösen Márkra nézett. A férje ott állt némán, lesütött tekintettel, mintha ha nem néz oda, akkor az egész jelenet meg sem történt volna.
Réka odalépett a lányához, leguggolt mellé, és gyengéden két tenyere közé fogta Lilla arcát.
— Kicsim, te semmi rosszat nem tettél — súgta neki halkan.
Erika gúnyosan felhorkant.
— Jaj, ne kezdjétek ezt az álszent színjátékot. Inkább hálásnak kellene lennetek, hogy egyáltalán betettük ide a lábunkat. Ennek a gyereknek végre rendre volna szüksége.
Réka ekkor különös, dermesztően tiszta nyugalmat érzett magában. Élősködők? Itt, az ő saját otthonában? Még egyszer Márkra pillantott, hátha legalább most kap tőle egy apró jelzést, egy mozdulatot, bármit, ami azt üzeni: mellette áll. De nem kapott semmit.
Mély levegőt vett. Aztán egy kicsi, magabiztos mosollyal csak ennyit felelt:
— Mi nem fogunk enni. Köszönjük.
A helyiségben hirtelen elhalt minden nesz. Erika összeszűkült szemmel meredt rá.
— Hogy mondtad?
Réka nem kezdett magyarázkodni. Megfordult, és felment az emeletre. Lilla szorosan mögötte haladt, apró ujjaival anyja kabátujjába kapaszkodva. Réka egyenesen az íróasztalához ment, kitépett egy lapot a jegyzettömbből, majd gyors, határozott mozdulatokkal írni kezdett rá.
Néhány perccel később visszatért a földszintre. Az arca sima volt, szinte olvashatatlan.
A nappaliban mindenki őt bámulta: Márk, Erika, az apósa és a sógornője is. Réka megállt a lépcső alján, a papírlapot két ujja között tartotta, mintha valami végleges ítélet volna.
Aztán nyugodt, kemény, egy pillanatra sem megbicsakló hangon megszólalt:
— Most mindannyian elhagyjátok a házamat. Ha nem teszitek, rendőrt hívok.
A levegő megfagyott. A döbbenet szinte láthatóan végigfutott rajtuk. Még Márk szája is résnyire nyílt a meghökkenéstől.
— Mi… mit mondtál? — dadogta Erika.
Réka kissé magasabbra emelte a lapot.
— Ez a felszólításotok a távozásra.
Hosszú másodpercekig senki sem moccant. A nappali feszült csendben lebegett, mintha a falak is visszatartották volna a lélegzetüket. Minden szempár arra az egyetlen papírlapra szegeződött Réka kezében. Erika arca eltorzult a hitetlenkedéstől.
— Engem te nem dobhatsz ki innen — csattant fel végül, és egy lépést tett előre. — Ez Márk otthona is.
Réka lassan bólintott.
— Éppen ezért írta alá velem együtt három héttel ezelőtt.
A papírt Márk kezébe adta. A férfi szeme kikerekedett, amikor a lap alján felismerte a saját aláírását. Felnézett Rékára, teljes zavarban.
— Réka… mikor írtam én ezt alá?
— Amikor új feltételekkel rendeztük a jelzáloghitelt — válaszolta Réka halkan. — Te csak átfutottad az iratokat. Én viszont végigolvastam őket.
Erika kirántotta a lapot Márk kezéből, és dühösen végigfutotta a sorokat.
— Ez semmit sem ér. Mi család vagyunk. A családot nem lehet csak úgy az utcára tenni.
Réka szája szigorú, feszített mosolyra húzódott.
— Ti vendégek vagytok. És minden létező határt átléptetek, amit valaha kijelöltem.
Az apósa zavartan megköszörülte a torkát.
— Réka, próbáljunk meg mindannyian lehiggadni. Erika biztosan nem úgy gondolta, amit Lillának mondott.
Réka tekintete éles maradt.
— Minden egyes látogatás alkalmával mond valami ilyesmit — vágta rá. — És ti minden alkalommal azt várjátok, hogy a lányom szó nélkül lenyelje.