Amikor a férjem kilépett a lakásból, szinte minden alkalommal a kezembe nyomott egy furcsa, hófehér pirulát, és addig nem mozdult mellőlem, amíg meg nem győződött róla, hogy lenyeltem. Egy nap azonban csak eljátszottam, hogy beveszem, majd titokban elvittem megvizsgáltatni. Amit később megtudtam, attól úgy éreztem, mintha egyetlen pillanat alatt összeomlana körülöttem az egész világ.
Szerettem őt, ezért mentem hozzá feleségül, és őszintén hittem abban, hogy nyugodt, boldog közös élet vár ránk. A férjem a kapcsolatunk elején figyelmesnek, kiegyensúlyozottnak és törődőnek mutatkozott. Az esküvő előtt egyszer sem kiabált velem, apró kedvességekkel halmozott el, és újra meg újra azt bizonygatta, hogy velem képzeli el az egész jövőjét.
Csakhogy a házasságunk első reggelén minden váratlanul más irányt vett.
Alig nyitottam ki a szemem, már láttam, hogy teljesen felöltözve áll az ágy mellett, indulásra készen. Az egyik kezében egy pohár vizet szorongatott, a másik tenyerén pedig ott feküdt egy kicsi, fehér tabletta.
— Jó reggelt. Ezt most vedd be, kérlek.
— Micsoda ez pontosan?
— Semmi különös, gyógyszer. Naponta szedned kell.
Szerettem volna magyarázatot kapni, de ő csak halványan elmosolyodott, és ugyanazzal a nyugodt hanggal hozzátette:
— Higgy nekem. Szükséged van rá.
Nem akartam vitát kezdeni rögtön az első közös reggelünkön, ezért vállat vontam, a számba tettem a pirulát, és leöblítettem vízzel.
Másnap reggel újra megtörtént ugyanez.
Aztán harmadnap is.
Néhány nap alatt az egész valamiféle nyugtalanító reggeli rítussá alakult. Minden alkalommal hozott egy újabb fehér tablettát, türelmesen kivárta, míg lenyelem, majd még arra is felszólított, hogy mutassam meg a számat.
— Nyisd ki, hadd lássam a nyelved.
— Ezt tényleg komolyan kéred? Ennyire nem hiszel nekem?
— Csak biztos akarok lenni benne, hogy rendesen bevetted.
Csak akkor könnyebbült meg, amikor ellenőrizte, hogy nem maradt semmi a számban, és ezután indult el munkába.
De a furcsa ellenőrzés ezzel egyáltalán nem ért véget.
A nap további részében is pontos rend szerint jelentkezett.
Délután kettő tájban mindig megszólalt a telefonom.
— Otthon vagy? — kérdezte.
— Igen.
— Nem mentél el sehová?
— Nem, itthon vagyok.
— Jó. Nemsokára hazaérek.
Ennyi volt az egész. A hívás alig tartott tovább néhány másodpercnél, ő pedig minden alkalommal azonnal megszakította a vonalat.
Ez a különös rend hetekig változatlanul ismétlődött.
Az elején még azzal nyugtattam magam, hogy bizonyára csak féltékeny. Aztán arra gyanakodtam, hogy egyszerűen ilyen ember: mindent látni, tudni és irányítani akar maga körül.
Volt olyan pillanat is, amikor megpróbáltam jóindulatúan magyarázni a viselkedését. Talán retteg attól, hogy egyszer elveszít. Talán a maga torz módján így próbál vigyázni rám.
Csakhogy ahogy múltak a napok, egyre kevésbé tudtam elhinni ezeket a magyarázatokat. A mozdulatai, a kérdései, a tekintete lassan nem gondoskodónak, hanem fenyegetőnek tűntek.
Miért nem árulta el soha, pontosan milyen tablettákat ad be nekem? Miért lett nyugtalan már attól is, ha pár perccel később vettem fel a telefont? És miért kellett minden áldott nap ugyanabban az órában ellenőriznie, hol vagyok?
Végül egy reggel eldöntöttem, hogy nem találgatok tovább. Tudnom kellett az igazat.
Aznap minden ugyanúgy kezdődött, mint máskor. A férjem elém tartotta a kis fehér tablettát.
— Vedd be — mondta röviden.
A számba tettem, ittam rá egy kevés vizet, és úgy csináltam, mintha lenyeltem volna. Ezután engedelmesen kinyitottam a számat.
Ő gondosan belenézett, majd elégedetten biccentett, és elindult dolgozni.
Abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódott mögötte, az arcom belső oldalából előhalásztam a tablettát, amelyet sikerült elrejtenem. Egy papírszalvétába tekertem, és mélyen a táskámba süllyesztettem.
Nem sokkal később már egy magánlabor recepcióján álltam.
— Szeretném megtudni, mi van ebben a gyógyszerben — mondtam halkan, miközben átadtam a mintát.
— Természetesen. Az eredmény néhány napon belül elkészül — felelte az alkalmazott.
Az a pár nap szinte végtelennek érződött. Kívülről igyekeztem nyugodtnak látszani, mintha semmi sem változott volna, és továbbra is eljátszottam, hogy beveszem a tablettákat, de belül egyre erősebben szorított a félelem.
A gondolataim egyre sötétebb irányba sodródtak. Arra is gondoltam, hogy a férjem talán apránként mérgez engem. Lehet, hogy tudatosan akarja elvenni az erőmet. Vagy még rosszabb: azt szeretné, ha kihagyna az emlékezetem, és végül annyira kiszolgáltatottá válnék, hogy nélküle már semmire se legyek képes.
De az igazság, amely a vizsgálati eredményekből kiderült, minden rémképemnél félelmetesebbnek bizonyult.
Néhány nap múlva telefonáltak a laborból. Szinte ólomsúllyal a mellkasomon mentem be az eredményekért. Az orvos sokáig nézte a leleteket, lapozgatott, összevetett valamit, aztán végre rám pillantott.
— Mióta szedi ezt a készítményt?
— A házasságkötésünk óta… majdnem naponta — feleltem bizonytalanul.
— Ki rendelte el önnek?
— Nem orvos. A férjem adta oda.
A férfi arca megfeszült, és pár másodpercig nem szólt semmit.
— Ez nagyon erős hatású gyógyszer. Általában súlyos pszichiátriai állapotok kezelésére használják. Ilyesmit felügyelet nélkül szedni, vagy hirtelen abbahagyni, kifejezetten veszélyes lehet.
Mintha jeges víz ömlött volna végig rajtam.
— De nekem soha nem volt ilyen betegségem — suttogtam.
Az orvos hosszan, kutató tekintettel nézett rám.
— Teljesen biztos ebben?
Némán bólintottam.
Sóhajtott, majd félretolta a papírokat.
— Akkor mindenképpen fel kell keresnie azt a pszichiátert, aki a kezelését vezeti. A nyilvántartás szerint ez a terápia már jó ideje folyamatban van.
Úgy ültem ott, mintha nem is hozzám beszélne. Milyen pszichiáter? Miféle kezelés? Milyen iratok alapján mondja ezt?
Még aznap este elmentem arra a címre, amelyet a rendelőben kaptam. Egy idős, nyugodt tekintetű orvos fogadott. Hosszasan átnézte a vastag kórlapomat, majd csendesen megszólalt:
— Sejtettem, hogy egyszer saját elhatározásából is meg fog jelenni nálam.
— Kérem, mondja el, mi történik velem.
Kinyitott egy iratokkal telezsúfolt dossziét.
— Néhány évvel ezelőtt, egy rendkívül súlyos lelki megrázkódtatás után komoly pszichés zavar jelentkezett önnél.
— A rosszullétek alatt elvesztette a kapcsolatot önmagával, nem tudta irányítani a tetteit, utána pedig teljes emlékezetkiesés következett. Ezért érezhette úgy, hogy az egész betegség nem is valódi, mintha soha nem történt volna semmi.
Szótlanul meredtem rá. A hangom alig hallatszott.
— Ez nem lehet igaz…
— Bárcsak ezt mondhatnám — felelte halkan. — Hosszú hónapokon át kezeltük, és végül sikerült stabil állapotba hozni. Csakhogy a gyógyszerek hirtelen elhagyása komoly kockázatot jelentett volna. A férje akkor vállalta, hogy figyelni fog önre, és gondoskodik róla, hogy a tablettákat rendszeresen beszedje.
Úgy éreztem, kicsúszik alólam a talaj.
— És azok a telefonok? A folytonos hívogatás?
— Az sem önkényes döntés volt. Mi kértük rá. Amikor romlani kezdett az állapota, nem maradhatott hosszabb időre teljesen egyedül. Nem ellenőrizni akarta féltékenységből. Csak tudni szerette volna, hogy biztonságban van.
Hazafelé végig könnyeztem.
Egy teljes hónapon át azt hittem, a férjem börtönné változtatta az életemet, és elvette tőlem a szabadságomat.
Közben ő nap mint nap némán teljesítette azt a fogadalmat, amelyet évekkel korábban az orvosok előtt tett.
Amikor este belépett az ajtón, elég volt rám néznie. Azonnal megértette, hogy már nincs mit titkolnia.
Leült mellém, óvatosan, mintha attól tartana, egyetlen mozdulatával is összetörhet.
— Jártál a klinikán?
Csak bólintani tudtam.
— Miért nem mondtad el nekem mindezt? Miért kellett úgy élnem, hogy semmit sem értek?
Leszegte a fejét, és sokáig nem válaszolt.
— Mert azt mondták, a teljes igazság egyszerre túl nagy sokk lenne neked. Abban bíztak, hogy az emlékek lassan, maguktól térnek majd vissza. Nem akartalak hazugságban tartani. De attól még jobban féltem, hogy elveszítelek.
Hosszú ideig csend volt közöttünk. Aztán hetek óta először én nyúltam az asztalon fekvő gyógyszerért.
— Most már tudom, miért csináltad.
Ő szó nélkül átölelt, olyan erősen, mintha végre mindketten visszataláltunk volna egymáshoz.