A rendőrség átkutatta a tavat. Búvárok mentek le. Keresték Ferenc holttestét.
De nem találtak semmit.
— Talán… talán nem a tóban van — mondta László Kelemen. — Talán Gábor máshová vitte.
Átkutatták Gábor Szabó házát. A kertjét. Az autóját.
De nem találtak semmit.
— Asszonyom — mondta László Kelemen egy hét múlva. — Sajnálom. De… de nincs bizonyíték. Nincs holttest. Nincs tanú. Nincs semmi.
Ágnes sírt.
— De… de Gábor öngyilkos lett! Azt írta, bocsánat!
— Tudom. De… de ez nem elég. Nem tudjuk bizonyítani, hogy Ferencet ölte meg.
És Ágnes tudta: az ügy megint bezárul.
De most legalább tudta az igazságot.
Ferenc nem hagyott el.
Ferenc meghalt.
És Gábor Szabó ölte meg.
De akkor…
…miért nem találták meg a holttestét?
Három hónappal később Ágnes kapott egy telefont. Ismeretlen szám.
— Halló?
Egy nő hangja. Idős. Remegő.
— Ágnes Horváth?
— Igen.
— Én… én Gábor Szabó felesége vagyok. Özvegye. Ilona Szabó.
Ágnes felült.
— Hallgatom.
Ilona Szabó mély levegőt vett.
— Találtam valamit. A férjem dolgai között. És… és úgy gondolom, hogy önnek látnia kell.
— Mit talált?
— Egy levelet. Gábor írta. Nekem. De… de sosem adta oda. A fiókjában volt. Rejtve.
Ágnes szíve hevesen vert.
— Mit ír benne?
Ilona Szabó elhallgatott. Aztán azt mondta:
— „Ilona, bocsáss meg. Nem tudtam megmenteni őt. Próbáltam. De nem sikerült. És most… most nem tudom tovább. Bocsáss meg.”
Ágnes nem értette.
— Mit… mit jelent ez?
Ilona Szabó hangja tele volt könnyekkel.
— Nem tudom. De… de van még valami. A levél alján. Egy cím. Egy hely. A hegyek között.
Ágnes felírta a címet.
És tudta: oda kell mennie.