— Én megnéztem — vágta rá Gábor.
— Nekem hetente háromszor be kell járnom az irodába. Onnan ez túl messze van.
— Akkor majd vonattal jársz.
— A legközelebbi állomás hét kilométerre van.
— Veszek neked egy autót.
— Miből?
— Azt majd megoldjuk.
Eszter elővette a telefonját, és újra megnyitotta a telekről készült képeket. Minél tovább nézte őket, annál jobban elszorult a gyomra. A terület mélyen feküdt, a közelében forgalmas út húzódott, és a fotókon is látszott, hogy a föld egy része tavasszal könnyen víz alá kerülhet. Nem kellett hozzá szakértőnek lennie, hogy észrevegye: ezzel a hellyel komoly gondok lesznek.
— Geológiai vizsgálatot kértél róla? — kérdezte.
— Nem.
— A bejáróutat ellenőrizted?
— Van út, teljesen rendben van.
— A képeken földútnak tűnik.
— Azt mondták, hamarosan rendbe hozzák.
— Kik mondták?
— Az eladó.
Eszter lassan lezárta a telefon képernyőjét.
— Én ebbe a telekvásárlásba nem fogok beleegyezni.
Gábor féloldalasan elmosolyodott, mintha gyerekes makacsságot hallana.
— Az előleg már ki van fizetve.
— Milyen pénzből?
— A közösből.
— Az én beleegyezésem nélkül?
— Komolyan arra kellett volna várnom, hogy te egy hónapig minden bokrot külön megvizsgálj?
— Elköltöttél nyolcszázezer forintot.
— Ha visszalépünk, elbukhatjuk.
— Ezt a helyzetet te idézted elő.
Gábor hangja élesebbé vált. Azt kezdte magyarázni, hogy Eszter semmit sem ért az ingatlanokhoz, egy jó telek nem vár örökké, és egy családban valakinek igenis képesnek kell lennie dönteni.
— Már megint egyedül határoztál mindenről — mondta Eszter halkan.
— Mert ha rajtad múlik, nyugdíjig ebben a lakásban ülünk.
— Az én lakásomban.
Gábor elhallgatott.
Ez a mondat különösen érzékenyen érintette. Gyűlölte, amikor Eszter emlékeztette rá, hogy a lakás hivatalosan nem az övé.
— Már megint ez — szólalt meg végül. — „Az én lakásom, az én pénzem, az én döntésem.”
— Csak akkor hozom szóba a lakást, amikor úgy viselkedsz, mintha a te tulajdonod lenne.
— Majdnem tíz éve itt élek.
— Ettől még a tulajdoni lapon nem változik semmi.
— Pont ezért lehetetlen veled családot építeni. Mindig ott van a fejedben, hogy minden a tiéd.
— Az van a fejemben, hogy nélkülem rendelkezel a közös pénzünkkel.
Gábor ingerülten legyintett.
— Akkor váljunk el.
A szoba egy pillanat alatt elcsendesedett.
Gábor arra számított, hogy Eszter megtorpan. Hogy elsápad, megijed, talán könyörögni kezd, hogy ne mondjon ilyesmit. Azt hitte, a jól ismert mondat megint működni fog.
Ehelyett Eszter teljes nyugalommal felelt:
— Válás? Rendben. Akkor ne húzzuk tovább.
Bement a hálószobába, és elővett egy utazótáskát.
Gábor először biztos volt benne, hogy ez csak színjáték. Ott maradt a konyhában, látványosan kinyitotta a hűtőt, töltött magának egy pohár vizet, és úgy tett, mintha semmi különös nem történne. Néhány perc múlva azonban meghallotta, hogy a hálóban fiókok csúsznak ki, szekrényajtók nyílnak.
Utánament. Az ágyon már összehajtogatott ruhák feküdtek.
— Hová készülsz?
— Mondtam. A nővéremhez.
— És én miért maradjak itt, ha ez a lakás a tiéd?
— Mert nem akarok minden este újabb veszekedést. Két heted lesz, hogy találj magadnak helyet, és összepakold a dolgaidat. Utána visszajövök.
Gábor felnevetett, de a nevetése erőltetett volt.
— Te ezt előre kitaláltad?
Eszter a szekrényhez lépett, kivett belőle egy vékony, szürke mappát, és letette az ágyra.
— Igen.
Kinyitotta. A mappában ott voltak a lakás iratai, banki kivonatok, a házassági anyakönyvi kivonat másolata, a közös vagyontárgyak listája, valamint egy előzetes számítás arról, hogyan lehetne felosztani a megtakarításokat.
Gábor arcáról eltűnt a fölényes mosoly.
— Ez meg mi?
— Előkészített papírok.
— Te válni akartál tőlem?
— Arra készültem, hogy egyszer majd nemcsak fenyegetőzni fogsz a válással, hanem tényleg kimondod.
— Ügyvédnél is jártál?
— Igen.
— A hátam mögött?
— Te is a hátam mögött fizettél előleget egy telekre.
Gábor felkapta a számításokat tartalmazó lapot.
— Már a pénzt is felosztottad?
— Nem nyúltam hozzá. Ezek csak adatok és kivonatok.
— Miért nagyobb a te részed?
— Mert én tettem bele többet.
— Házasságban éltünk.
— Éppen ezért a végleges megállapodást majd ügyvédekkel kell elkészíteni. De jobb, ha előre tudjuk, nagyjából miről beszélünk.
Gábor lapozgatni kezdte az iratokat. Ahogy haladt előre, úgy változott meg egyre látványosabban az arckifejezése. Most először értette meg igazán, hogy Eszter nem fog mindenáron kapaszkodni ebbe a házasságba.
Az egész magabiztossága arra épült, hogy a felesége félni fog. Azt hitte, Eszter retteg az egyedülléttől, a változástól, attól, hogy újra önállóan kell élni. Csakhogy Eszter az elmúlt hónapokban fejben már végigjárta ezt az utat. Nem sértettségből döntött, nem hirtelen haragból. A döntés már jóval korábban megérett benne.
— Szóval egész idő alatt csak színleltél? — kérdezte Gábor.
— Mit?
— Hogy normális család vagyunk.
— Én megpróbáltam megmenteni ezt a családot.
— Egy válási mappával?
— A mappa azután készült, hogy negyedszerre vetetted fel, hogy menjünk szét.
Gábor ledobta a papírokat az ágyra.
— Én azt nem gondoltam komolyan.
— Akkor miért mondtad?
— Felindulásból.
— Minden alkalommal?
— Te hoztál ki a sodromból.
Eszter behúzta az utazótáska cipzárját.
— Pont ezért megyek el. Egyedül döntesz, a közös pénzt kérdezés nélkül költöd, semmibe veszed, amit mondok, aztán a végén úgy állítod be, mintha én lennék a hibás.
— Mindent kettőnkért csináltam.
— Előleget fizettél egy telekre, ahol én nem akarok élni.
— Ott fel lehetne építeni egy jó házat.
— Neked. Nem nekünk.
Gábor leült az ágy szélére. A beszélgetés során először nem dühösnek látszott, hanem tanácstalannak.
— Te tényleg válni akarsz?
— Igen.
— Egy telek miatt?
— Azért, mert régóta nem tekintesz rám egyenrangú emberként.
Gábor végighúzta a tenyerét az arcán.
— Nem gondoltam, hogy te ezt így éled meg.
— Sokszor elmondtam.
— Mondhattad volna keményebben.
— Nem vagyok köteles ordítani ahhoz, hogy meghalljanak.
Eszter felvette a táskát. Mielőtt elindult volna, végigment a lakáson, ellenőrizte az ablakokat, a dolgozószobából pedig magához vette a munkahelyi laptopját és néhány iratmappát. Gábor végig a nyomában járt.
— Legalább reggelig maradj.
— Nem akarok.
— Most mindketten indulatosak vagyunk.
— Te talán. Én hónapok óta készülök erre.
— Akkor van valakid?
Eszter megtorpant, és lassan felé fordult.
— Nincs.
— Akkor miért kell a válás?
— Mert attól, hogy nincs másik férfi az életemben, ez a házasság még nem lesz jó.
Gábor erre nem tudott mit mondani.
Nóra húszpercnyi autóútra lakott tőlük. Eszter korábban megbeszélte vele, hogy ha szüksége lenne rá, néhány hétre meghúzhatja magát nála. Amikor megérkezett, Nóra nem faggatta. Megmutatta a vendégszobát, segített kipakolni a legfontosabb holmikat, aztán feltette a vízforralót.
— Végül kimondta? — kérdezte csendesen.
— Igen.
— Te pedig elfogadtad?
— Igen.
— Mit szólt hozzá?
Eszter egy pillanatra elgondolkodott.
— Mintha megnyomott volna egy gombot, ami eddig mindig működött, most pedig hirtelen elromlott.
Az első két napban Gábor alig kereste. Csak rövid, tárgyilagos üzeneteket küldött hétköznapi dolgokról. Megkérdezte, hol van a vízszűrő tartaléka, hogyan kell befizetni az internetet, és mikor jön a futár. Eszter mindenre röviden válaszolt, semmi többet nem írt.
A harmadik napon Gábor találkozót kért.
Egy kávézót választottak Eszter munkahelye közelében. Gábor korábban érkezett. Az asztalon előtte ott feküdt ugyanaz a szürke mappa.
— Átnéztem mindent — mondta, amikor Eszter leült.
— Rendben.
— Te tényleg felkészültél.
— Igen.
— Lemondtam a telekvásárlást.
— Visszaadták az előleget?
— A felét.
— A többi elveszett?
— Igen.
Eszter bólintott. A nyolcszázezer forint elvesztése fájdalmas volt, de nem annyira, hogy emiatt érdemes lett volna benne maradni egy rossz házasságban.
— Belátom, elkapkodtam — folytatta Gábor. — Kereshetünk másik telket.
— Már nem a telekről van szó.
— Akkor miről?
— Arról, hogy meg sem kérdezted, akarok-e még egyáltalán veled házat építeni.
Gábor előrehajolt.
— Eszter, annyi éve együtt vagyunk.
— Pont ezért hitted azt, hogy úgysem megyek sehová.
— Én nem gondoltam ilyet.
— Azt mondtad, nélküled nem boldogulnék.
— Dühös voltam.
— Nem egyszer mondtad.
— Jó. Hibáztam.
A beismerés gyorsan hangzott el, szinte formaszerűen. Eszter azonnal érezte, hogy Gábor még mindig a régi módon próbálja megoldani a helyzetet: kimondani a megfelelő mondatokat, lezárni az ügyet, és visszatenni mindent a korábbi helyére.
— Meg tudok változni — tette hozzá. — Mostantól mindent megbeszélünk.
— Ezt már korábban is megígértük egymásnak.
— Most más lesz.
— Mitől?
Gábor hallgatott egy darabig.
— Mert megértettem, hogy elveszíthetlek.
— Pontosan.
— Mi pontosan?
— Az, hogy csak akkor akarsz változtatni a viselkedéseden, amikor a manipuláció már nem működik.
Gábor összevonta a szemöldökét.
— Miféle manipuláció?
— A válással való fenyegetés.