Mégpedig a mostani lakásban őt megillető hányaddal szemben. Magyarán: a saját részét már kivette pénzben, csak éppen továbbadta a húgának. A bírói gyakorlat ilyen esetekben nekünk kedvez. És hogy közben ne tudjanak semmit eladni, átíratni vagy eltüntetni, még ma beadom az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet: zárolást kérünk a számláira és a vagyonára. A sógornőd ügyletét sem hagyjuk zavartalanul végigmenni. Értesítjük a földhivatalt, hogy a vételár eredete vitatott.
A következő három napban Eszter úgy viselkedett, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Vacsorát főzött, megkérdezte Gábort, hogyan haladnak a munkái, kivasalta az ingeit. Gábor ettől megnyugodott. Úgy könyvelte el magában, hogy a felesége lenyelte a sértést, ahogy máskor is. Már a nyári szabadságot kezdte tervezgetni, és hosszasan fejtegette, milyen jót tesz majd Márknak, ha végre egyedül lakhat.
A robbanás péntek este következett be. Krisztina beállított hozzájuk, hogy büszkén mutogassa az új garzon kulcsairól készült fotókat. A nappaliban ült a kanapén, jázminos teát kortyolgatott, és fennhangon arról beszélt, milyen tapétát választ majd az előszobába.
Eszter ekkor lépett ki a dolgozószobából. A kezében vastag, kartonborítású irattartót hozott. Odament a dohányzóasztalhoz, és a mappát egyszerűen rádobta a fényes magazinokra.
– Ez meg mi? – kérdezte Gábor lustán, alig emelve el a tekintetét a tévéről.
– A válókereset és a vagyonmegosztási kereset másolata – felelte Eszter egyenletes, hűvös hangon. – Mellékelve pedig a bírósági végzés, amely zárolást rendelt el a számláidra, valamint arra a csodálatos lakásra is, Gábor.
A férfi arca egy pillanat alatt kifakult, szürkés, beteges árnyalatot vett fel. Krisztina megmerevedett; a csészét félúton tartotta a szája felé, de inni már nem tudott.
– Miféle válás? Miféle bíróság? Elment az eszed? – Gábor hangja megbicsaklott, aztán éles, ideges fejhangba csúszott. Felkapta az iratokat, és kapkodva, szinte falva kezdte olvasni a sorokat.
– Teljesen ép elméjű vagyok – vágta rá Eszter. – Veletek ellentétben, ha valóban azt hittétek, hogy az én pénzemet csak úgy el lehet tüntetni, aztán néhány megható mondattal elintézni a családi kötelességről.
– Eltüntetni?! – visította Krisztina, és felpattant a kanapéról. A tea kilöttyent a világos szőnyegre, de Eszter még csak össze sem rándult. – Az a bátyám pénze! Joga van segíteni a családjának! Te mindig is önző voltál! Csak a saját terveid, a saját nyaralóid, a saját kényelmed! Az én fiam az utcára kerül a kapzsiságod miatt!
– A fiad elmehet futárnak, pincérnek vagy rakodónak. Huszonkét éves – felelte Eszter keményen, karba tett kézzel. – Ami pedig a jogokat illeti, András ügyvéd úr a keresetben részletesen levezette, miért nem utalhatta volna át Gábor ezt az összeget. Gábor, te a közös vagyonunkkal rendelkeztél a hozzájárulásom nélkül. Ennek megfelelően a te részed ebből a lakásból pontosan ezzel az összeggel csökken. Vagyis a lakás teljes egészében nálam marad.
– Ehhez nincs jogod! – ordította Gábor, miközben a mappával hadonászott. – Közösen döntöttünk! Mi egy család vagyunk! Szavaztunk róla!
Eszter halványan elmosolyodott. Eszébe jutott egy régi vígjáték.
– Pont úgy beszélsz, mintha valami bizottsági ülésen lennénk, Gábor. Többségi szavazással kizártatok a saját tulajdonomból. Csak egy apróságot felejtettetek el: a pénz az enyém volt. A lakás is az enyém. És most már papírom is lesz róla.
Ekkor undorító jelenet kezdődött. Krisztina zokogott, átkozta Esztert, a szívéhez kapkodott, és mentőt követelt. Gábor először sajnálatot próbált kelteni benne, felidézve a prágai nászútjukat, majd azzal vádolta, hogy az örökös munkamániájával tönkretette az önbecsülését. Végül már sértegetésbe csapott át, és érzéketlen, száraz könyvelőgépezetnek nevezte.
Eszter az ablak mellett állt, és a sötétedő várost nézte. Odabent nem maradt sem fájdalom, sem csalódás. Csak valami elképesztő könnyűség töltötte el: mintha végre felnyílt volna egy régóta gennyedő seb, és a betegség lassan elkezdett volna távozni a testéből.
– Pontosan két órád van összeszedni a holmidat – mondta anélkül, hogy megfordult volna.