Másnap Edit Molnár felhívta Borbálát. A hangja feszült volt, de még mindig fölényes.
— Borbála, Edit vagyok. Beszélnünk kell. Nem érted, mit csinálsz. András a fiam. Nem hagyom, hogy tönkretedd.
Borbála kihangosította a telefont. Mellette ült Ágnes Somogyi. Ágnes azonnal bekapcsolta a diktafont.
— Hallgatom, Edit. És rögzítem is.
Egy pillanatra csend lett. De aztán Edit folytatta.
— Te azt hiszed, okos vagy? Azt hiszed, megfélemlíthetsz minket? Találunk módot, hogy megállítsunk. Ahogy az apádat is megállítottuk annak idején.
Borbála elmosolyodott. Hidegen.
— Úgy érted, amikor zsaroltátok? Az adóüggyel? Van levelem. Apám mindent leírt. Ha akarod, elküldöm a rendőrségre. Ezzel a felvétellel együtt.
Csend.
Hosszú csend.
Aztán Edit bontotta a vonalat.
Ágnes kikapcsolta a diktafont.
— Nem fog többet hívni.
Borbála bólintott.
— Tudom.
De Edit Molnár még nem tudta…
…hogy ez még nem a vég.
Hanem csak a kezdet.
Két héttel később András felhívta Borbálát. Éjjel. Részeg volt.
— Bori… Bori, kérlek… ne csináld ezt. Mindent elveszek. A lakást. Az autót. Mindent.
Borbála hallgatott.
— Te… te tudod, hogy én… hogy én szerettelek…
— András — vágott közbe Borbála halkan —, te soha nem szerettél. Te használtál. A pénzemet. Az aláírásomat. Az életemet.
— De… de mi együtt voltunk! Közösen döntöttünk!
— Nem, András. Te döntöttél. Én… én csak aláírtam. Mert azt hittem, te vagy a férjem. De nem voltál. Te voltál a tolvaj.
András kiabált.
— De én nem csaltam! Nem törvénytelenül tettem!
Borbála mély levegőt vett.
— De igen, András. Hamísítottad az aláírásomat. A hitelszerződéseken. A szakértő megerősítette. És most… most a rendőrség is tud róla.
András bontotta a vonalat.
És akkor… akkor rádöbbent.
Hogy vége.
Hogy minden… minden vége.
A per két hónapig tartott. András védekezésként azt mondta, hogy a pénz a családra ment, hogy Borbála tudott mindenről. De… de nem tudott semmit bizonyítani.
Borbála ellenben előadta:
– Banki átutalásokat (az ő kártyájáról Juditnak)
– Fotókat (András és Judit együtt)
– SMS-eket (András: „Bori nem tud semmiről”)
– Szakértői véleményt (hamisított aláírások)
A bírónő — ötvenéves, fáradt tekintetű asszony — felolvasta az ítéletet:
— Kötelezi a bíróság Kovács Andrást a teljes hiteltartozás visszafizetésére. A vagyonát zár alá helyezzük a teljes kiegyenlítésig.
András kapaszkodott az asztal szélébe.
Edit Molnár elsápadt, és tenyerét a szájára szorította.
De még nem volt vége.
Egy héttel később a rendőrség külön eljárást indított. Okirathamisítás.
A szakértő megerősítette: András hamisította Borbála aláírását legalább öt hitelszerződésen.
Az ítélet: négy év felfüggesztett börtönbüntetés.
Az összes vagyonát — lakás, autó, minden — leltárba vették.
A végrehajtók elvitték a kulcsokat.
És András… András beköltözött egy albérletbe. Huszonöt négyzetméter. A város szélén.
Pontosan olyan, mint Borbála lakása volt.
De Borbálának már nem kellett ott laknia.
Mert most… most volt nyolc bútorboltja.
Edit Molnár elköltözött a lakásból. A nővéréhez ment. Vidékre.
A nővére hidegen fogadta.
— Csendben élsz itt. Nincs vendég. Nincs követelés. Érted?
Edit bólintott. És szégyellte magát.
Judit Varga… Judit Varga visszatért oda, ahonnan jött. András nélkül.
Amikor András felhívta, Judit ezt mondta:
— András, nekem olyan férfi kell, aki biztonságot ad. Nem olyasvalaki, aki bíróságra jár. Menj el. Ne hívj többet.
És András… András maradt egyedül.
Harminc éves férfi.
Felfüggesztett börtönbüntetéssel.
Albérletben.
És éjszakai őrként dolgozott.