Borbála Lakatos állt a bíróság lépcsőjén, és hallotta, ahogy András Kovács telefonál az anyjának.
— Kész van, anyu. Aláírta. A lakás, az autó, minden az enyém. A hitelek meg az övéi maradtak.
András nem próbált halkítani. Mindenki hallotta. A hangja tele volt diadalittassággal.
Borbála három lépésre állt tőle, a válási papírokat szorította a kezében. Aláírva. Minden aláírva.
A lakás? Andrásé.
Az autó? Andrásé.
A hitelek? Az övéi.
András megfordult, meglátta őt, és elmosolyodott. De ez nem volt barátságos mosoly. Ez volt… győzelem.
— Még itt állsz? — kérdezte, és a hangja gúnyos volt. — Menj csak. Új élet vár rád. Kicsi lakás. Új kezdet. És persze… a hitelek.
Borbála ránézett. Hosszan. Nyugodtan.
És egy szót sem mondott.
Nem sírt. Nem kiabált. Nem kért semmit.
Csak sarkon fordult, és elindult lefelé a lépcsőn.
András utána nevetett.
De nem tudta…
..hogy Borbála nem tört össze.
Hanem elindított valamit.
Valamit, amit András soha nem fog megérteni.
Amíg nem lesz késő.
Borbála kiszállt a taxiból a „Finom Falat” kávézó előtt. Bent már várt rá valaki. Imre Szabó. Ötvenéves férfi, öltönyben, szemüvegben. Nótárius.
Borbála leült vele szemben.
— Megcsináltam — mondta halkan Borbála. — Aláírtam.
Imre bólintott. És elővett egy vastag borítékot. Lepecsételve.
— Ez az édesapjától van. Nekem adta három évvel ezelőtt, mielőtt meghalt. Azt kérte, csak a válás után adjam oda.
Borbála átvette a borítékot. Nem bontotta fel.
— Tudta, hogy ez lesz a vége?
Imre lassan bólintott.
— Tudta. És… és mindent elrendezett. Látja, Borbála, az édesapja… az édesapja nem csak egy lakást hagyott önre. Hanem egy céget. Nyolc bútorboltot. „Lakatos és Fia” név alatt. A cég ön nevére van írva. Már három éve.
Borbála nem tudott lélegezni.
— Nyolc… nyolc boltot?
— Igen. Működő boltok. Bevétel. Alkalmazottak. Minden. Az édesapja úgy tervezte, hogy András… hogy András nem tudhat róla. Amíg el nem válik.
Imre elővett még egy vastag dossziét. Gumival összefogva.
— És ez… ez anyag. András Kovácsról. És az anyjáról, Edit Molnárról. Az édesapja két évig gyűjtötte. Bankszámlakivonatok. Fotók. Üzenetek. Minden.
Borbála némán bámulta a dossziét.
— Miért… miért gyűjtötte?
Imre felnézett.
— Mert tudta, hogy András… hogy András kihasználja önt. És tudta, hogy Edit Molnár zsarolja őt. Az adóügy miatt. Emlékezik?
Borbála bólintott. Persze. Az adóügy. Az apja sosem beszélt róla. De András anyja… Edit Molnár mindig emlegette. „Ha nem teszel, amit akarok, szólok az adóhivatalnak.”
— Az édesapja nem ülhetett ölbe tett kézzel — mondta Imre. — Gyűjtötte a bizonyítékokat. És most… most itt vannak. Önnek.
Borbála elővette a borítékot. Kibontotta. Benne egy levél. Az apja kézírása. Erős. Határozott.
„Bori, ha ezt olvasod, szabad vagy. Bocsáss meg a hallgatásért. András és Edit zsaroltak. Az adóüggyel. Azt mondták, bejelentenek, ha figyelmeztetlek. De nem maradtam tétlen. A dossziéban minden megvan. Ne bocsáss meg. Élj.”
Borbála letette a levelet. És nem sírt.
Hanem elmosolyodott.
Mert most… most értette.
Az apja nem hagyta el.
Az apja harcolt.
És most… most az ő ideje jön.
Borbála hazaért a kis lakásba. Harminc négyzetméter. Üres. Hideg. De… de nem fontos.
Mert most volt nyolc bútorboltja.
Leült az asztalhoz, és kinyitotta a dossziét.
Banki átutalások. Az ő hitelkártyáiról. András cégének számlájára. És onnan… onnan Judit Varga számlájára.
Judit Varga. András szeretője.
Fotók. András és Judit egy étteremben. András és Judit egy hotelben. András és Judit egy autóban.
És üzenetek. SMS-ek. E-mailek.
„Bori nem tud semmiről. Nyugi.”
„A pénz átment. Vedd meg, amit akarsz.”
„Még két hónap, és elválunk. Akkor szabad leszek.”
Borbála végignézte az összes dokumentumot. És akkor… akkor felhívott valakit.
— Ágnes? Borbála vagyok. Igen, Borbála Lakatos. Emlékszel, mondtad, hogy… hogy segíthetsz a hitelekkel. Találkozhatnánk? Holnap? Igen. Sürgős.
Borbála nem sírt.
Borbála tervezett.
És András Kovács…
…András Kovács nem tudta, hogy mi jön.
Másnap Borbála találkozott Ágnes Somogyival. Ügyvédnő. Negyvenes, éles tekintetű, határozott mozgású.
Ágnes átvette a dossziét. Lassan lapozta. Néha megállt. Néha füttyentett egyet.
— Borbála… ez… ez bombasztikus.
— Mit jelent?
Ágnes felnézett.
— Azt jelenti, hogy András Kovács minden hitelt, amit a te nevedre vett fel, a saját céljaira használt. A szeretőjére. Ez nem közös költés. Ez sikkasztás.
— De… de aláírtam a papírokat. A válás megállapodást.
Ágnes megrázta a fejét.
— A válás megállapodás nem mentesít a büntetőjogi felelősség alól. Ha András hamisította az aláírásodat… ha engedély nélkül használta a kártyáidat… ez bűncselekmény.
Borbála hallgatott.
— És van még valami — folytatta Ágnes. — Nézd ezt.
Mutatta az egyik bankkivonatot.
— Ez az aláírás a hitelszerződésen. Ez nem a te aláírásod. Ez… ez hamisítvány. Látod? A „B” betű más. A hurok más.
Borbála közelebbről nézte. És… és igen. Az nem az ő aláírása volt.
— András… András hamisította?
— Igen. És ezt szakértői vizsgálattal bizonyítani tudjuk.
Borbála lehunyta a szemét.
— Mit tegyek?
Ágnes elmosolyodott. De ez nem kedves mosoly volt. Hanem… hanem harcos.
— Bepereljük. Visszaköveteljük az összes pénzt. És bejelentjük a rendőrségen a hamisítás miatt.
Borbála bólintott.
És ekkor… ekkor András Kovács sorsa megpecsételődött.
De ő még nem tudta.
Még.
Tíz nappal később András Kovács kapott egy levelet. Bírósági idézés.
Ült az autójában Judit háza előtt, és olvasta. Egyszer. Kétszer. Háromszor.
„Követeljük a teljes hiteltartozás visszafizetését. Bizonyíték: banki átutalások, SMS-ek, fotók.”
András felhívta az anyját.
— Anyu! Borbála beperelt! Azt akarja, hogy fizessem vissza az összes hitelt! Azt mondja, hogy én költöttem el!
Edit Molnár hangja éles volt.
— Ez lehetetlen! Nincs pénze ügyvédre! Ő könyvelő! Semmit nem tehet!
— De tehet, anyu! Van bizonyítéka! Átutalások, fotók, minden!
— Akkor nyomd rá! Mondd, hogy ő tudott róla! Hogy közös költés volt!
András szorította a kormányt.
— Nem fog menni. Ő… ő ezt végiggondolta. Mindent.
Edit Molnár hallgatott.
És akkor… akkor rádöbbent.
Borbála apja.
A dosszié.
Az anyag, amit két évig gyűjtött.
Most előkerült.