— Vendégek már meg vannak hívva, a ruha is készen áll! — tört ki Ákosból kétségbeesetten.
— A ruhát eladom — felelte Lilla higgadtan. — A meghívottaknak pedig mondd meg, hogy a menyasszony eltűnt. Csak azt se felejtsd el hozzátenni, miért.
Lilla még azon az estén összepakolt és elment. Ákos egész éjjel és másnap is hívogatta, üzenetekkel bombázta, könyörgött, hogy térjen vissza. Hiába. A következő napon Margit Halász jelent meg nála, feldúltan, hangját sem fogva vissza.
— Te lány, teljesen elvesztetted az eszed? Egy rohadt szék miatt ekkora cirkuszt csinálni? Azonnal gyere vissza, nevetségessé teszed a fiamat!
— A fiával majd ön elrendezi — válaszolta Lilla nyugodtan. — Úgyis magára van nagyobb szüksége, mint egy feleségre.
— Így van! Én vagyok az anyja! Te meg kicsoda vagy? Senki!
— Pontosan. Senki. És így is marad. Minden jót.
Egy hónappal később közös ismerősöktől érkezett a hír: az esküvőt mégis megtartották. Ákos feleségül vett egy másik lányt, akit Margit Halász szemelt ki neki — egy barátnője lányát. Halk szavú, alkalmazkodó, álmok nélküli teremtés volt.
Egy év elteltével Lilla egy bevásárlóközpontban futott össze velük. Ákos anyja mögött caplatott, szatyrokkal megrakodva, ugyanabban a kabátban, amit nyolc éve is hordott. Mögöttük lépdelt a felesége: fakó arccal, fáradtan, üres tekintettel.
— Ákoskám, óvatosabban, tojás van benne! — utasította Margit Halász. — És ne maradj le! Még a patikába és a piacra is be kell mennünk!
Ákos felnézett, találkozott Lilla pillantásával. Előbb felismerés villant a szemében, aztán valami, ami megbánásra emlékeztetett. Lilla elfordult, és ment tovább.
Az ő élete közben sínre került. Új munka, másik város, egy új férfi — érett, önálló, akinek az édesanyja egy másik országban élt, és havonta egyszer telefonált ünnepi jókívánságokkal.
Ákos viszont maradt, ahol mindig is volt. Az anyja mellett. Örökre.