Margit Halász addigra már hét vendéglőt söpört le az asztalról azzal, hogy „túl drága, és még csak nem is finom”, az esküvő időpontját három alkalommal is áttetette, mert „arra a napra pont orvoshoz megy”, végül pedig Lilla menyasszonyi ruháját is elutasította, mondván, „úgy fest benne, mintha az utcáról tévedt volna be”.
— Anya, ez a mi esküvőnk — próbált hatni rá Ákos, kevés meggyőző erővel.
— A miénk? Csak nem azért neveltelek fel, hogy a saját fiad esküvőjén a sarokba száműzzenek — csattant fel Margit.
Egy héttel a nagy nap előtt megérkeztek Lilla szülei is. Halk szavú, visszafogott emberek voltak: az apja egész életében traktoron dolgozott, az anyja a fejőházban. Nem üres kézzel jöttek: házi savanyúságokat, füstölt húst, frissen sült pitéket pakoltak elő.
Margit Halász tetőtől talpig végigmérte őket.
— Ők lennének a fiam rokonsága? Igazi vidék — jegyezte meg lenézően.
— Anya! — fakadt ki Ákos.
Lilla szülei azonban csak összenéztek, és hallgattak. Nem akartak botrányt kelteni a lányuk esküvője előtt.
Most pedig, három nappal a templomi szertartás előtt, Ákos előállt a végső feltételével az ültetési rendről.
— Ültessük az anyádat mellénk, kicsit oldalra — javasolta Lilla, minden erejével a békét keresve.
— Oldalra? Meg akarod alázni az anyámat? Természetesen mellettem fog ülni, ahogy illik!
— És én hová kerüljek? Hiszen én vagyok a menyasszony!
— Lilla, ne csinálj jelenetet. Ülj a barátnőidhez, nekik úgyis jó lesz.
Abban a pillanatban Lillában valami végleg elszakadt. Nyolc éven át tűrt, engedett, bízott benne, hogy az esküvő után minden más lesz, hogy Ákos végre leválik az anyjáról.
— Tudod mit? — lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és az asztalra tette. — Add át a helyemet az anyádnak. Az asztalnál is, meg az életedben is. Pont egymáshoz valók vagytok.
Ákos döbbenten nyúlt felé, és csak annyit tudott kinyögni, hogy fogalma sem volt, mi ütött Lillába.