Lilla Kozma mozdulatlanná dermedt, miközben a kezében tartotta az esküvői meghívókkal teli dobozt. A templomi szertartásig mindössze három nap volt hátra. A ruha már felakasztva várta a szekrényben, a gyűrűk egy bársonnyal bélelt tokban pihentek, a vőlegénye pedig az imént teljes komolysággal felvetette, hogy az édesanyját ültessék a menyasszony helyére.
— Ugye csak viccelsz? — kérdezte remegő hangon, miközben igyekezett nem elveszíteni a lélekjelenlétét.
— Szó sincs tréfáról, Lilla — válaszolta Ákos Takács. — Anyám az egész életét rám áldozta. Nem tehetem meg vele, hogy a saját esküvőmön háttérbe szorítsam.
Lilla emlékei visszarepítették az első találkozásukhoz. Ákos akkoriban programozóként dolgozott a szomszéd irodában, és minden reggel kávéval lepte meg. Átlagos srác volt — nem különösebben jóképű, viszont megbízható. Legalábbis akkor így látta.
— Az anyukám igazi kincs — mondta Ákos már a harmadik randin. — Apámat korán elvesztettük, ő egyedül nevelt fel.
Lilla csak bólogatott, együttérző mosollyal. Az ő szülei vidéken éltek, ritkán jártak fel hozzá. Úgy gondolta, Ákosnak szerencséje van egy ilyen odaadó anyával.
Az első figyelmeztető jel fél év múlva érkezett. Margit Halász, Ákos édesanyja, este tizenegykor telefonált:
— Kislány, hol tartod az én fiamat? Holnap dolgoznia kell!
— Felnőtt ember, maga dönt — próbált ellenkezni Lilla.
— Felnőtt? Nélkülem még egy rántottát sem tud megsütni!
Ákos akkor bocsánatot kért, és megígérte, hogy beszél az anyjával. Csakhogy ezek a beszélgetések mindig hatástalanok maradtak.
Két év elteltével összeköltözést terveztek. Lilla talált egy hangulatos garzont a metró közelében, fotókat küldött Ákosnak, aki rábólintott. Megbeszélték a találkozót a tulajdonossal.
Egy órával a megtekintés előtt Ákos üzent: „Anyu is jön, ő is megnézi.”
Margit Halász a lakást szigorú, mindent átfürkésző tekintettel járta körbe, mintha egészségügyi ellenőrzésre érkezett volna, és már a belépés pillanatában érezhető volt, hogy alapos véleménye lesz mindenről.