Talán a tekintete indította el benne ezt a lavinát, talán azok a gondosan megválogatott, mégis őszintének ható mondatok, vagy egyszerűen az a kimerültség, amely hosszú évek alatt észrevétlenül rátelepedett a saját mindennapjaira. Bármi is volt az oka, egyetlen pillanat alatt kristálytisztává vált benne: közel akart kerülni ehhez a számára addig idegen férfihoz. Újra élni vágyott, valódi érzelmekkel, ugyanazzal a ragyogással, amelyet azon a régi fényképen látott viszont.
Amikor Kornél Erdélyi felé hajolt, Diána Fodor nem lépett hátra. Nem tiltakozott, nem keresett kifogást. A férfi ajka meglepően meleg volt, a csók pedig olyan hatással járt, mintha a világ egy szívdobbanásnyi időre megszűnt volna körülöttük létezni.
Diána lehunyta a szemét, és hagyta, hogy ez az ismeretlen, mégis elemi erővel ható érzés átjárja. Aztán, mintha hirtelen jeges vízzel öntötték volna le, visszarántotta magát a realitásba. Egy gyors mozdulattal eltávolodott, felpattant a székről.
— Ezt nem szabad — mondta alig hallhatóan. — Férjnél vagyok. Van családom.
Kornél arca nyugodt maradt. Nem nyúlt utána, nem próbálta maradásra bírni, nem győzködte.
— Megértem — felelte csendesen. — Csak annyit jegyezz meg: ha valaha másképp döntenél, tudni fogod, hol keress.
Diána szinte menekülve hagyta el a konyhát. A szíve vadul kalapált, miközben bezárkózott a vendégszobába. Ott maradt egyedül egészen addig, amíg Emese Kertész haza nem ért. Próbálta rendbe szedni a gondolatait, de a belsejében örvénylő zűrzavart képtelen volt lecsillapítani. Szégyen égett benne a pillanatnyi gyengeség miatt, ugyanakkor nem tudta letagadni: az a rövid csók valamit felébresztett benne. Olyasmit, amit régen eltemetett a hétköznapok súlya alá.
Emese alighogy belépett a házba, azonnal megérezte, hogy barátnője nincs rendben.
— Mi történt? — kérdezte könnyed hangon, de a szemében átvillant egy sokat sejtető fény, mintha pontosan tudná, miről van szó.
Diána nem bírta tovább magában tartani. Elmondott mindent, elejétől a végéig. Emese türelmesen végighallgatta, nem szakította félbe, majd váratlanul felnevetett jellegzetes, csilingelő kacajával.
— Ég szerelmére, Diána, ez maga az élet! Komolyan azt hiszed, hogy a te Márk Molnárod a horgásztúráin kizárólag halakkal foglalkozik?
Diána megdermedt. Hideg futott végig a gerincén.
— Ezt hogy érted? — kérdezte feszülten.
Emese csak vállat vont, de az arckifejezése mindennél beszédesebb volt.
— Semmi különös. Csak azt mondom: élj egy kicsit. Fiatal vagy, vonzó nő. Miért zárnád magad élve sírba?
Ezek a mondatok úgy hatoltak Diána gondolataiba, mint apró, éles pengék. Másnap hazautazott — de már nem ugyanaz az asszony volt, aki néhány nappal korábban Emeséhez érkezett.
Márk nem sokkal később tért haza a horgászatról. Fáradtnak látszott, mégis elégedettnek, tele élményekkel és történetekkel. Diána azonban egészen más szemmel nézett rá. Idegennek tűnt számára. És képtelen volt kiverni a fejéből Kornél alakját, a hangját, azt az érzést, ahogyan újra kívánatosnak és értékesnek láttatta vele önmagát.
Egy teljes hét telt el belső vívódással, míg végül Diána Emese telefonjában megkereste Kornél elérhetőségét. Rövid üzenetet írt, minden kerülő nélkül: „Szeretnélek újra látni.” Attól a pillanattól kezdve a gondosan felépített, megszokott élete lassan, de menthetetlenül elkezdett széthullani, mint egy rosszul összerakott kártyavár.
Kornél szinte azonnal válaszolt. Egy csendes, félreeső kávézóban találkoztak a város peremén, ahol kicsi volt az esélye annak, hogy ismerősbe botlanak. Eleinte ártatlan beszélgetéseknek indultak a találkozók, de nagyon hamar mélyebb, feszültebb, szenvedélyesebb tartalommal teltek meg.
Diána nem tudott megálljt parancsolni magának. Úgy érezte, mintha láz emésztené, és újabb meg újabb kifogásokat gyártott a következő randevú érdekében. Márknak hazudott: hol azt mondta, Emeséhez ugrik át, hol túlórára hivatkozott, máskor pedig egy barátnő költözésével magyarázta a távollétét.
Valójában egyre mélyebbre süllyedt Kornél világában — az ölelésében, a történeteiben, abban az ismeretlen, csillogó valóságban, ahol nem létezett szürke rutin és fojtogató kötelesség.
Csakhogy — ahogy az lenni szokott — nincs titok, amely örökké rejtve maradhatna.
Egy este Diána a megszokottnál jóval később ért haza. Márk a nappaliban várta, a fotelben ülve. Az arca kemény volt és zárt. Az asztalon előtte ott feküdt Diána mobiltelefonja — az a készülék, amelyet aznap reggel figyelmetlenségből otthon felejtett. A kijelző világított, rajta egy friss üzenettel Kornél Erdélyitől.