…és az este felszínen könnyed csevegése visszatalált a megszokott ritmusához. Diána azonban képtelen volt újra felvenni azt a belső nyugalmat, amelyben az érkezésekor volt. Valami észrevétlenül kibillent benne, és hiába mosolygott, a gondolatai kuszán kavarogtak tovább.
Időről időre különös szorítás telepedett a mellkasára, egy megfoghatatlan, baljós előérzet, amely nem akarta elengedni. Amikor az este végül kifulladt, Emese határozottan kijelentette, hogy Diánának maradnia kell éjszakára.
— Ugyan, mégis hová indulnál ilyenkor? — legyintett azonnal. — Ráadásul ittál is egy pohár bort. Szó sem lehet róla.
A tiltakozásnak esélye sem maradt. Diána egy rövid hezitálás után rábólintott, bár legbelül egy halk, makacs hang továbbra is azt suttogta, hogy talán jobb lenne hazamenni.
Az éjszaka nyugtalanul telt. A vendégszobában feküdt, tekintete a sötét mennyezeten időzött, az álom pedig sehogy sem talált rá. Újra és újra Kornél jutott eszébe: az a figyelmes, átható pillantás, a nyugodt, kissé mély hang, és azok a kérdések, amelyek túl pontosak voltak ahhoz, hogy véletlenek legyenek.
És Emese is. A barátnője, aki látható örömmel terelte őket egymás közelébe. Diána nem értette, miért teszi ezt — és ez a bizonytalanság csak tovább növelte a belső feszültséget.
Sokáig forgolódott, míg végül a kimerültség győzött, és egy töredezett, nyugtalan alvásba zuhant.
A reggelt a frissen főzött kávé illata hozta el, amely betöltötte az egész házat. Emese már talpon volt, szokásához híven lendületesen sürgött-forgott. Kornél sem maradt sokáig távol: Diána meglepetésére azt javasolta, hogy menjenek el hármasban sétálni a közeli parkba.
Emese azonnal lelkesen igent mondott, és nem sokkal később már az őszi levelekkel borított sétányokon haladtak. Kornél elővette a fényképezőgépét, és sorra kapta el a pillanatokat: egy lassan lebegve lehulló falevelet, a napfény csillanását a tó felszínén, Emese felszabadult nevetését. Diána azonban hamar észrevette, hogy a lencse leggyakrabban mégis rá szegeződik.
— Nem zavar? — kérdezte Kornél, miközben a kereső mögül egyenesen a szemébe nézett.
Diána csak bólintott. Zavart volt, de nem tiltakozott. A férfi lenyomta az exponálót, majd odafordította hozzá a gépet. A kijelzőn egy nő nézett vissza rá — ismerős, mégis idegen. Élő, jelenlévő, valódi. Nem az a Diána, aki a mindennapokban automatikusan teszi a dolgát, hanem valaki más. A tekintetében fény csillogott, az ajkán halvány, titokzatos mosoly ült.
— Gyönyörű nő vagy — mondta Kornél halkan.
A hangjában nem volt túlzás, sem üres udvariasság. Egyszerű megállapításnak hatott, ettől vált igazán zavarba ejtővé. Diána érezte, ahogy elönti a melegség, motyogott valami jelentéktelent, majd ösztönösen közelebb húzódott Emeséhez, aki épp egy járókelővel elegyedett élénk szóváltásba. A séta hátralévő részében azonban végig tudatában volt Kornél figyelmének. És ami igazán megijesztette: egyre kevésbé akarta, hogy ez megszűnjön.
Kora este Emese váratlanul közölte, hogy sürgősen be kell ugrania a városközpontba.
— Ne unatkozzatok nélkülem! — kacsintott, már kapta is fel a táskáját, és egy pillanattal később becsukódott mögötte az ajtó, Diánát és Kornélt kettesben hagyva.
A nappaliban feszült csend ült meg. Diána hirtelen teljes súlyával érzékelte, hogy egyedül maradtak a tágas házban, és ettől összeszorult a mellkasa. Az érzés egyszerre volt izgató és nyugtalanító. Kornél, mintha ráérzett volna erre, nyugodtan teát javasolt.
A konyhában ültek le, és a beszélgetés észrevétlenül mélyebb irányt vett. Kornél Diána életéről kérdezett, a régi terveiről, az elhallgatott vágyairól, arról, mit remél igazán a jövőtől.
Diána pedig — maga sem értve, mikor és hogyan — beszélni kezdett. Elmondta, mennyire belefáradt az ismétlődő napokba, a kiszámítható rutinba. Arról is mesélt, hogy néha úgy érzi, láthatatlan rácsok mögött él. Hogy még mindig arról álmodik: egyszer felkap egy hátizsákot, és elindul valahová, ahol senki sem ismeri, és senki sem várja el tőle, hogy bárkinek megfeleljen.
Kornél figyelmesen hallgatta, nem szakította félbe, nem siettette. Amikor Diána elhallgatott, rövid szünet után csendesen megszólalt:
— Tudod, Diána, az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy folyton megtagadjuk magunktól mindazt, ami igazán boldoggá tehetne.
Diána felnézett rá, és abban a pillanatban úgy érezte, mintha benne valami végérvényesen elmozdult volna a helyéről, előkészítve azt az érzést, amelyet többé már nem tudott figyelmen kívül hagyni.