Enikő nyugodt hangon folytatta a beszélgetést a készülékkel a fülén.
— Igen, pontosan. A cím: Kertész utca 12., nyolcas lakás. Idegen személy holmija található a lakásomban, kérem, jöjjenek ki, és rögzítsék az esetet.
Katalin Szilágyi arca elsápadt, a kezében tartott keksz kicsúszott az ujjai közül, és tompán koppant a tányéron.
— Te teljesen elvesztetted az eszed?! — sikította felháborodva. — Tamás! Szólalj már meg!
Tamás Somogyi némán ült, szája nyitva maradt, mintha válaszra készülne, de egyetlen szó sem jött ki rajta.
Enikő letette a telefont az asztalra.
— Tíz percen belül itt lesznek — mondta higgadtan. — Ennyi időtök van rá, hogy összeszedjétek a bőröndöt, és magatoktól elmenjetek.
— Az anyósod vagyok! — háborodott fel Katalin. — Hogy mersz így beszélni velem?!
— Úgy, hogy megtehetem — felelte Enikő csendesen, de rendíthetetlenül. — Ez az én lakásom. Az ingatlanpapírok az én nevemen vannak. Engedély nélkül jöttetek be, idehoztátok a dolgaidat, és eldöntöttétek, hogy maradsz. Ez jogsértés.
— Tamás! — fordult a fiához Katalin kétségbeesetten. — Tényleg hagyod ezt?!
A férfi hol az anyjára, hol a feleségére nézett. Az ajkai megmozdultak, de gondolatai nem találtak utat kifelé.
— Az idő fogy — emlékeztette őket Enikő.
Katalin hirtelen felpattant, felkapta a kabátját. A keze remegett, a gombok nem akartak a helyükre csúszni. Tamás odalépett, segített neki, majd megragadta a bőrönd fülét. Az asszony az ajtóig ment, ott még egyszer visszafordult.
— Ezt meg fogod bánni — sziszegte összeszorított fogakkal.
— Lehet — bólintott Enikő.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, a lakásra súlyos csend telepedett. Enikő lassan besétált a szobába, az ablakhoz lépett. Lent, a parkolóban Tamás épp betette a bőröndöt a csomagtartóba. Katalin hevesen gesztikulált, magyarázott valamit, a férfi csak bólintott, majd beült a volán mögé, és elhajtottak.
Hét perc sem telt el, amikor megszólalt a csengő. Enikő ajtót nyitott. Két rendőr állt a küszöbön.
— Jó estét. Ön hívott minket?
— Igen — felelte Enikő, és beinvitálta őket. — De a helyzet már megoldódott. Az illető elment.
Az idősebb rendőr végignézett az előszobán.
— Biztos benne, hogy minden rendben?
— Teljesen. Köszönöm, hogy kijöttek.
A két férfi összenézett, a fiatalabb elővette a jegyzetfüzetét.
— Ettől függetlenül rögzítjük az esetet. Ha újra előfordulna, nyugodtan keressen minket.
— Rendben.
Miután a járőr távozott, Enikő kulcsra zárta az ajtót, nekidőlt, majd lassan lecsúszott a padlóra. Az előszobában ült le, átölelte a térdeit. Belül minden remegett benne: a feszültségtől, a félelemtől és a felszabadulástól egyszerre.
A lakás csendben volt. Üresen, nyugodtan. És most már valóban az övé. Az otthon, ahol felnőtt, ahol az édesanyja meghalt. Nem volt helye itt idegeneknek, akik bőröndökkel érkeznek, és jogokat követelnek.
Enikő felállt, visszament a szobába. Az asztalon ott állt az édesanyjáról készült fénykép fekete keretben. A képen az a régi, meleg mosoly ragyogott, amit gyerekkora óta ismert.
— Bocsáss meg, anya — suttogta. — Sajnálom, hogy így alakult.
Válasz nem érkezett. Mégis, Enikő hirtelen biztos volt benne: az anyja büszke lenne rá. Amiért nem hátrált meg. Amiért megvédte az otthonát. Amiért nem hagyta, hogy átgázoljanak rajta.
Másnap Tamás felhívta.
— Miért kellett ezt így csinálnod? Hiszen család vagyunk.
— Tamás, a család ott kezdődik, hogy tiszteletben tartjuk egymás határait — felelte Enikő. — Anyád bőrönddel jött a megemlékezésre, és kijelentette, hogy innentől ő itt a háziasszony. Ez nem normális.
A férfi hallgatott egy darabig.
— Nem gondolod, hogy túl messzire mentél? Nem rosszindulatból tette.
Enikőben ekkor szakadt el végleg valami.
— Elegem van, Tamás. Abból, hogy magyarázkodjak. Abból, hogy bizonyítsak. Ha te nem érted, mi a gond, akkor nincs miről beszélnünk.
— Mire akarsz ezzel utalni…?
— Pontosan arra. Gyere a dolgaidért. A kulcsokat hagyd itt.
Bontotta a hívást. Leült a kanapéra, kinézett az ablakon. Odakint sárga levelek kavarogtak a szélben. Október vége felé járt. Jött a tél — hideg, havas. De Enikő már nem félt.
Az otthon ismét csak az övé volt. És annak az anyának az emlékéé, aki ajándékozási szerződéssel biztosította számára ezt a védelmet, mintha előre látta volna, mennyire szüksége lesz rá. Enikő most már tudta: képes kiállni magáért. Akkor is, ha végül egyedül marad.