— Jogod van meglátogatni a fiadat — felelte Enikő Hegyi halkan, de kérlelhetetlenül. — Arra viszont nincs felhatalmazásod, hogy engedély nélkül beköltözz az én lakásomba.
Katalin Szilágyi ösztönösen Tamás Somogyira nézett, mintha tőle várná a felmentést vagy legalább egy támogató szót. A férfi azonban nem reagált: némán bámulta a padlót, mintha hirtelen rendkívül érdekes lett volna a szőnyeg mintázata. Az anyós ajkai összeszorultak, majd hirtelen sarkon fordult, és kiviharzott az előszobába. Enikő még hallotta, ahogy ideges mozdulatokkal felrántja a bőrönd cipzárját, aztán egy erős ajtócsapódás zárta le a jelenetet.
Tamás felállt, az ablakhoz sétált, és kinézett az utcára.
— Nem kellett volna ennyire keménynek lenned — szólalt meg csendesen. — Anyu csak segíteni akart.
Enikő hitetlenkedve fordult felé.
— Segíteni? — kérdezte élesen. — A temetés utáni megemlékezésre egy bőrönddel érkezett, és kijelentette, hogy innentől ő az úr a házban!
— Nem rosszindulatból tette — próbálta menteni Tamás. — Csak közelebb akart lenni hozzánk.
— Tamás — lépett közelebb hozzá Enikő —, te egyáltalán felfogod, mi történt ma?
A férfi vállat vont.
— Persze. Anyu túlzásba esett. De te is lehettél volna tapintatosabb.
Enikő körbenézett a szobában. Alig egy órával korábban még itt ültek mindazok, akik elkísérték édesanyját az utolsó útjára. Az asztalon érintetlenül hűltek ki az ételek, a sarokban ott állt a fekete keretes fénykép. És most a férje azt az asszonyt védte, aki jelenetet rendezett a gyász közepén.
— Menj el — mondta Enikő szinte suttogva.
— Tessék? — Tamás nem értette.
— Menj el innen. Azonnal.
Tamás összeráncolta a homlokát.
— Enikő, miről beszélsz? Nem gondolod, hogy előbb lenyugszol?
— Nyugodt vagyok — felelte fáradtan. — Csak nem akarlak látni. Menj.
A férfi még egy pillanatig állt, aztán szó nélkül magára vette a kabátját, és kiment. Az ajtó halkan csukódott be mögötte. Enikő egyedül maradt. Leroskadt a kanapéra, felhúzta a térdeit, átölelte magát. A könnyek végre utat törtek maguknak — sértettség, kimerültség és tehetetlenség keveredett bennük. Addig sírt, amíg teljesen ki nem merült.
Másnap reggel erős csengőszó riasztotta fel. A feje lüktetett, a szemei feldagadtak az éjszakai sírástól. Félálomban az órára pillantott: fél kilenc volt. Ki jön ilyen korán? A csengő nem hallgatott el, makacsul újra és újra megszólalt. Enikő az ajtóhoz lépett, belenézett a kémlelőnyíláson. Odakint Tamás állt Katalin Szilágyival. Az anyós kezében ismét ott volt a bőrönd.
Enikő csak résnyire nyitotta ki az ajtót, a biztonsági láncot fennhagyva.
— Mit akarnak?
— Enikő, kérlek, nyisd ki — mondta Tamás. — Beszéljük meg normálisan.
— Így is lehet beszélni.
Katalin előrelépett, erőltetett kedvességgel.
— Drágám, tudom, hogy most nagyon nehéz neked. Egy anyát elveszíteni szörnyű dolog. De az élet nem áll meg. Mi család vagyunk, segítenünk kell egymást. Engedj be minket, üljünk le, beszéljük meg ember módjára.
Enikő végignézett rajtuk: az anyóson, a bőröndön, majd a férjén. Tamás továbbra is kerülte a tekintetét, a cipője orrát tanulmányozta. Katalin arcán ott volt az a mézes-mázas mosoly, amellyel rendszerint elérte, amit akart.
— Rendben — bólintott végül Enikő.
Levette a láncot, kitárta az ajtót. Katalin arca felragyogott, elsőként lépett be. Tamás követte. Az anyós az előszobában hagyta a bőröndöt, levette a kabátját.
— Na, így már mindjárt más. Főzünk egy teát, mindent átbeszélünk. Enikő, van valami kekszed?
— Van — felelte Enikő, és a konyhába ment.
Katalin és Tamás leültek az asztalhoz a nappaliban. Az asszony körbenézett, mintha máris tervezgetné, mit lehetne átrendezni. Enikő visszatért a teáskannával, kitöltötte az italt, majd szó nélkül egy tányér kekszet tett eléjük.
— Köszönöm, kedvesem — vette kézbe a bögrét Katalin. — Látod, mennyivel jobb így. Előre szólok: itt kell maradnom egy-két hétre. Talán háromra. A mesterek gyors munkát ígértek, de tudod, milyen ez.
Enikő lassan bólintott.
— Értem.
Katalin láthatóan megkönnyebbült.
— Nem foglalok sok helyet. Azt a szobát használnám, ahol az édesanyád lakott. Kényelmes az ágy, nagy a szekrény. Úgysem alszol ott mostanában, igaz?
— Nem — mondta Enikő.
— Akkor minden rendben. Tamás, később segíts majd bevinni a bőröndöt. És Enikő, a függönyöket is le kellene cserélni, ezek már kifakultak.
Enikő belekortyolt a teájába. Letette a bögrét, elővette a telefonját, feloldotta a képernyőt, megkereste a számot és tárcsázott.
— Halló, rendőrség? Jó napot kívánok. Bejelentést szeretnék tenni: illetéktelen személy tartózkodik a lakásomban engedély nélkül.
Katalin kezében megállt a keksz félúton a szája felé. Tamás döbbenten kapta fel a fejét.
— Enikő, te megőrültél? — hebegte a férfi.