Katalin Szilágyi tovább fejtegette a lakás átalakításának részleteit, olyan lelkesedéssel és természetességgel, mintha egy bemutatóteremben járna, nem pedig egy megemlékezés kellős közepén.
— Katalin — szólalt meg halkan Enikő Hegyi, óvatosan megválogatva a szavait —, nem lehetne ezt későbbre hagyni? Most búcsúzni gyűltünk össze.
Az asszony meglepetten fordult felé. Az arcán nem volt sem harag, sem rosszindulat, inkább őszinte értetlenség ült ki rá.
— De hát miért? Nem zavarok senkit — tárta szét a karját. — Csak körülnéztem. Ha már itt fogok lakni, tudnom kell, mi hol van, mihez nyúlhatok.
Tamás Somogyi a terített asztalnál ült, lehajtott fejjel, mereven bámulva a tányérját, mintha abban keresné a választ. Enikő gyorsan ránézett, remélve, hogy legalább egy félmondattal közbelép, de a férfi némán maradt. A szomszéd, Bíró Ágnes idegesen gyűrögette a szalvétát az ujjai között, Andrea Halász pedig összeszorított ajkakkal elfordította a tekintetét, mintha nem akarna szemtanúja lenni a jelenetnek.
Katalin Szilágyi odalépett az asztalhoz, végigmérte az ételeket, majd kritikusan csettintett a nyelvével.
— A franciasalátát sosem szerettem — jegyezte meg fanyalogva. — Valami könnyedebbet is készíthettél volna. De hát mindegy, első alkalommal még elmegy.
Enikő egy pillanatra lehunyta a szemét. A mellkasában minden összeszorult, mintha egy láthatatlan kéz húzná egyre szorosabbra a csomót. Legszívesebben rákiáltott volna az anyósára, kirángatta volna a bőrönddel együtt az ajtón, és hangosan rácsapta volna mögötte. De a vendégek ott ültek, figyeltek, várták, hogyan reagál. Lassan kiengedte az ujjai közül a merőkanalat, visszatette az edénybe, és mély levegőt vett.
— Foglaljon helyet, Katalin — mondta higgadt, szinte érzelemmentes hangon. — Kezdjük el az emlékezést.
Az asszony elégedetten bólintott, leült Tamás mellé az egyik üres székre. A jelenlévők feszengve összenéztek, majd folytatták az evést, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Enikő kiment a konyhába, a hűtőnek támaszkodott, és becsukta a szemét. A keze enyhén remegett, a szíve vadul vert, mintha hosszú futás után próbálna levegőhöz jutni.
Mi volt ez az egész? Katalin mindig határozott, sőt tolakodó természetű volt, de erre Enikő egyáltalán nem számított. Megjelenni a megemlékezésen egy bőrönddel, és kijelenteni, hogy mostantól itt fog élni — ez még az ő pimaszságának mércéjével is túlzás volt.
Amikor visszatért a nappaliba, Katalin már élénk beszélgetésbe merült Bíró Ágnessel.
— Én mondtam már régen is, hogy Tamásnak és Enikőnek össze kellene költözniük rendesen — magyarázta hangosan. — Minek fenntartani két lakást? Csak viszi a pénzt. Most meg felszabadult a hely, a sors intézte így.
Ágnes bólogatott, de az arcáról lerítt, mennyire meg van döbbenve. Andrea Halász ekkor letette az evőeszközt, felállt az asztaltól.
— Enikő drágám, köszönöm, hogy meghívtál. Ideje indulnom — mondta halkan, majd a bejárat felé vette az irányt.
Enikő kikísérte. Az ajtóban Andrea szorosan megölelte, és a fülébe súgta:
— Tarts ki. Az édesanyád erős asszony volt. Te se hagyd, hogy elnyomjanak.
Andrea távozása után sorra kezdtek elköszönni a többiek is. Valaki a sürgős teendőire hivatkozott, más rossz közérzetre panaszkodott. Alig egy órával később már csak hárman maradtak a lakásban: Enikő, Tamás és Katalin.
Az anyós kényelmesen hátradőlt a széken, elégedett mosollyal.
— Na végre, most már lehet nyugodtan beszélni — jelentette ki. — Tamás, vidd be a bőröndömet a szobába. Enikő, te addig rendet rakhatsz itt.
Enikő lassan felemelte a fejét. Odabent mintha átkattant volna valami. Az elmúlt hetek kimerültsége, a gyász, az állandó feszültség egyetlen hideg, tiszta dühvé állt össze.
— Katalin — szólalt meg csendesen, de megdönthetetlen határozottsággal —, tisztában van vele, hogy ez az én lakásom?
Az asszony felnevetett, legyintett egyet.
— Ugyan már! Mit beszélsz? Tamás az én fiam, tehát ez a miénk. Családi ügy. Nincs itt mit felosztani.
— A lakás három éve ajándékozási szerződéssel került a nevemre — felelte Enikő. — Minden papírom megvan róla.
Katalin Szilágyi arca megfeszült, láthatóan nem erre számított.
— És akkor mi van? Házasok vagytok. Ami a tiéd, az az övé is.
— Az ajándékozás a házasságunk előtt történt — pontosított Enikő. — Ez az én külön tulajdonom.
Az asszony elhallgatott egy pillanatra, majd Tamás felé fordult.
— Tamás, ezt hagyod? Így beszél velem a feleséged?
A férfi végre felnézett. Zavartság ült az arcán, de határozottság nem.
— Anya, talán nem most kellene… beszéljük meg holnap, nyugodtan.
— Nincs mit megbeszélni — vágta rá Enikő. — Katalin, kérem, vigye el a bőröndjét. Nem maradhat itt.
Az anyós felpattant, arca elvörösödött a felháborodástól.
— Hogy merészelsz így beszélni velem?! Én Tamás anyja vagyok! Jogom van…