Enikő Hegyi az ablaknál állt, és a szürke, nehéz októberi égboltot figyelte. Odakint lassan, lustán sodródtak lefelé az első megsárgult falevelek, ahogy a belső udvar magas nyárfáiról leváltak. Ez a lakás volt az a hely, ahol gyerekkora és fiatalsága eltelt, és mostanra az egyetlen menedékké vált számára. Három évvel korábban az édesanyja hivatalosan is neki ajándékozta az ingatlant, akkor mindössze ennyit mondva:
— Legyen a tiéd. Így később nem lesz belőle vita.
Enikő akkor legyintett, nem akart baljós gondolatokkal foglalkozni. Most viszont ezek a mondatok szinte jóslatként csendültek vissza benne. Az édesanyja két hete hunyt el. A rák könyörtelen volt, nem adott esélyt, hiába küzdött az asszony az utolsó pillanatig. Enikő az utolsó hónapokat végig mellette töltötte: kórházi folyosókon virrasztott, kezét szorította, amikor a fájdalom elviselhetetlenné vált.
A temetés után a lakás hirtelen üres lett. A férje, Tamás Somogyi, kétszer jött el: egyszer segített az iratok intézésében, másodszor pedig elkísérte a temetőbe, hogy kiválasszák a sírkövet. Ennél tovább nem ment a jelenléte. Amikor Enikő megkérdezte, miért nem marad vele legalább egy éjszakára, Tamás röviden felelt:
— Dolgoznom kell. Te is tudod.
Tudta. Tamás mindig talált indokot arra, hogy kimaradjon mindenből, ami érzelmi részvételt vagy komolyabb erőfeszítést igényelt. Nyolc éve éltek házasságban, és Enikő már régen leszokott arról, hogy támaszt várjon tőle. Inkább afféle kötelező jelenlét volt, amikor az illem ezt megkövetelte.
Aznap voltak a halotti tor. Enikő hajnalban felkelt, bár az éjszaka során alig aludt pár órát. Folyton teendők listája pörgött a fejében: ételt rendelni, megteríteni, telefonálni a rokonoknak és az édesanyja volt munkatársainak. Minden szervezési feladat rá hárult, mert nem volt más. Tamás jelezte, hogy ebéd körül érkezik, a férje édesanyja, Katalin Szilágyi pedig szintén megerősítette, hogy eljön.
Délután kettőre megtelt a lakás. Távoli rokonok, szomszédok, régi kolléganők gyűltek össze. Halk szavakkal beszéltek, megölelték Enikőt, részvétüket fejezték ki. Ő igyekezett mindezt méltósággal fogadni. A sírás fojtogatta, de nem engedte felszínre törni. Most nem. Nem ennyi ember előtt.
Tamás három óra körül lépett be. Biccentett az ismerősöknek, helyet foglalt az asztalnál. Enikő észrevette rajta a fáradtságot, de nem kérdezett. Nem ez volt az alkalom.
A nagy szobában terítettek meg. Enikő tányérokat és evőeszközöket rendezett, hordta ki a konyhából a salátákat és a meleg ételt. Valaki kompótot töltött, más kenyeret szeletelt. A hangulat nyomasztó volt, mégis fegyelmezett – ahogy egy ilyen alkalmon illik.
Ekkor az előszobából ajtónyitás zaja hallatszott. Enikő ösztönösen odafordult, késésben lévő vendéget várva. Az ajtóban Katalin Szilágyi jelent meg. Sötét kosztümöt viselt, haja gondosan beállítva, ám a kezében nem ételes doboz vagy virág volt, hanem egy nagy, gurulós bőrönd.
A szobában többen felkapták a fejüket. A bőrönd látványa annyira oda nem illő volt, hogy egy pillanatra mindenki elhallgatott. Katalin betolta a csomagot az előtérbe, megigazította a zakója gallérját, majd határozott hangon kijelentette:
— Mivel az édesanyád már nincs, mostantól itt fogok lakni. Hely van bőven.
Enikő mozdulatlanná dermedt. A merőkanál megállt a kezében a lábas felett. Ágnes Bíró, a szomszédasszony félrenyelte a kompótot. Tamás hirtelen felnézett, de egy szót sem szólt. Valaki zavartan felnevetett, mintha tréfának hinné, ám Katalin arca teljesen komoly maradt.
A nő levette a cipőjét, félretette a bejáratnál, majd a feszült csenddel mit sem törődve beljebb gurította a bőröndöt. Az emberek ösztönösen utat engedtek neki. A falnál álló régi komód mellé állította le, körbepillantott, és már magabiztosan kezdte sorolni, min kellene változtatni, mintha csak egy bútoráruházban nézelődne, nem pedig egy gyász közepébe csöppent volna.