– Nézd csak, András – morfondírozott magában –, belenézek a tükörbe, és mintha nem is ugyanaz az ember nézne vissza: az orrom más, a szemem is idegen.
– Te aztán tudsz bolondságokat beszélni, fiam – legyintett Renáta Hegyi, majd nevetve csóválta a fejét. – Azt hittem, az évek alatt megkomolyodsz, de látom, hiába reménykedtem. Mit bámulod azt a kopasz fejed? Elfelejtetted, milyen hajad volt gyerekként? Egy kis vöröses árnyalat is megcsillant benne. Az én apám, György Fazekas is rőt volt, még a szakálla is! Aztán a te göndör tincseid besötétedtek, később meg egyszerűen eltűntek. Nem értem, miért ilyen sok a kopasz fiatal manapság – a mi időnkben ez ritkaság volt.
– Miről folyik itt a tanácskozás? – kapcsolódott be mosolyogva Viktória Deák. – Az én Andrásom a világ legjobb pasija, és különben is, Renáta, azt mondják, a kopasz férfiak a legvonzóbbak! – nevetett, és szorosan átölelte a férjét, csillogó szemmel felnézve rá.
Olyan közel volt hozzá, ismerős és megnyugtató illata a nyári napfényre emlékeztette. Az orrán apró szeplők ültek, amiket András mindig szeretett.
„Anyámnak igaza van, tényleg ostobán viselkedtem. Majdnem mindent tönkretettem ezzel az értelmetlen féltékenységgel. Mi lett volna, ha ki is mondom?” – futott át rajta a gondolat, miközben magához szorította Viktóriát. – „Szerencse, hogy időben észhez tértem.”
– Na tessék, Viktóriácska – fordult Renáta a férje felé –, hallod, mit mond a menyed? Ugye, Kálmán Mezei? Te is ritkuló hajú vagy már, szóval nincs ok panaszra!
András élete lassan sínre került. Az autómosónál a dolgok rendeződtek, a kedve is jobb lett, és apránként félretenni is elkezdett, titokban, Viktóriának – egy majdani kocsira.
– Képzeld – mesélte egy este Viktória –, Zoltán Ráczot előléptetik, de másik városba helyezik. Kicsit sajnálom. Nekem meg felajánlották, hogy átmehetek egy másik osztályra. Kevesebb lesz a fizetés, viszont hamarabb érek haza. Szerinted jó ötlet?
Olyan lelkes volt, hogy András kihúzta magát. – Persze, hogy jó! És ne feledd, itt vagyok én is. A férjed. Nem kell félned semmitől.
– Nekem ti vagytok a legfontosabbak – mondta Viktória komolyan. – Te, én és a gyerekeink.
András szívét enyhe szégyen szorította össze. Tudta, hogy ez igaz, és mégis hagyta, hogy buta gondolatok megmérgezzék.
Gépiesen a zsebébe nyúlt, és ujjai közé csúszott néhány vöröses hajszál – Boglárka Szalai tincsei.
Megkönnyebbült. A homályos kétely végleg eloszlott. Tudta, hogy hű marad Viktóriához, és biztos volt benne: benne is ugyanúgy megbízhat, mint önmagában.