András Székely csak nézte a feleségét, és szinte megszédült tőle. Olyan finom volt a mozgása, hajlékony és könnyed, a bőre selymesen fénylett, az alakja pedig… András újra és újra elvesztette mellette a józan eszét. Viktória Deák gyönyörű volt, és ez a felismerés egyszerre töltötte el büszkeséggel és nyugtalansággal.
Egy pillanat alatt hideg verejték verte ki, amikor akaratlanul is maga elé képzelte őt valaki mással. Dühösen próbálta elhessegetni a gondolatot, de az makacsul visszatért. Valami sötét, tolakodó érzés telepedett rá – átkozott féltékenység.
Másnap reggel azonban minden békésnek tűnt. Viktória köntösben kavargatta a kávét, közben túrós palacsintát sütött, hiszen szabadnap volt. Amikor András mellé lépett, odabújt hozzá, és halkan a fülébe súgta:
– Ez fantasztikus volt. Te vagy a legjobb!
Ettől a mondattól azonnal felengedett. Mindig így hatott rá. Mégis, kis idő múlva újra beléhasított egy ostoba kérdés: „A legjobb… de kihez képest?”
– András, fésüld meg Boglárkát, és fogd össze a haját! – szólt ki Viktória, miközben mindenkinek pólót vasalt. Sétálni készültek.
András óvatosan bontotta ki kislánya sűrű haját. Boglárka Szalai közben meg sem állt:
– Apuu, megyünk hintázni? Csónakázni is? Fagyit is kapok?
Amikor végzett, leszedte a keféről a rajta maradt vöröses hajszálakat, és ösztönösen a zsebébe csúsztatta őket. A gondolat még formátlan volt, de ott motoszkált benne: hiszen léteznek vizsgálatok. Meddig gyötörje még magát sejtésekkel? Ha Viktória nem lenne ennyire vonzó… De akkor már nem is ő lenne.
Egy héttel később elhatározták, hogy együtt ellátogatnak András szüleihez. Az anyósa mindig kedvelte Viktóriát, már iskolás korából ismerte. Gyakran hangoztatta, hogy nélküle András talán a technikumot sem fejezte volna be.
– Jó hatással vagy rá, szerencsés vagy, fiam, hogy ő lett a feleséged – mondogatta Renáta Hegyi, mire András rendre tiltakozott:
– Inkább az ő szerencséje!
– Ugyan már, Renáta, én Gena… András nélkül messzire nem jutottam volna – nevetett Viktória. – Együtt viszont bármit kibírunk. Erős és okos, mellette nem félek semmitől.
A szülők mindig örömmel fogadták őket. Renáta alig hitte el, milyen gyorsan nő Márton Pál:
– Hamarosan magasabb leszel nálam, fel kell néznem rád!
Az apa közben felkapta Boglárkát:
– Gyere csak ide, napsugaram! Mondasz a nagypapának egy verset az oviból?
Később András anyja halkan, szinte mellékesen kérdezte:
– Mondd csak, szerinted kire ütött ez a kislány, hogy ilyen gyönyörűen vörös a haja?