Gergő halkabban folytatta, mintha attól tartana, hogy a szavak túl nagy zajt csapnak a szobában.
— Tudtam, hogy megfenyegetett téged. Hogy elment hozzád, és magával vitte azokat az iratokat… mindezt tudtam.
— El is mondtam — emlékeztette Réka Szilágyi nyugodt, de metsző hangon. — Csak nem figyeltél. Vagy nem akartál figyelni.
— Buta voltam — ismerte el Gergő Fazekas rekedten.
— Az bizony — bólintott Réka. — De most nem ez a lényeg. Az érdekel, miért vagy itt. Bocsánatot kértél. Rendben. És utána mit vársz?
A férfi előrehajolt, ujjait görcsösen összefonta, mintha kapaszkodót keresne.
— Vissza akarok mindent. Téged. A közös életünket.
— És az anyádat hova teszed ebben a képletben? — kérdezte Réka higgadtan.
Gergő habozott, mielőtt válaszolt volna.
— Anyu… idős. Nem egészséges. De meg lehetne húzni a határokat.
Réka ajkán halvány, fanyar mosoly jelent meg.
— Határok. Mindig akkor jutnak eszedbe, amikor már nincs hová menned.
Gergő felnézett, nem bírta tovább kerülni a tekintetét.
— Komolyan azt gondolod, hogy csak a lakás miatt jöttem vissza?
— Mi más okod lenne? — Réka lassan megrázta a fejét. — A szerelem nem azt jelenti, hogy „add vissza, ami az enyém”. Hanem azt, hogy „itt maradok, akkor is, ha nehéz”. Te a könnyebb utat választottad. Az anyádat. A békességnek álcázott hallgatást. Csak engem hagytál ki belőle.
— De most már értem! — tört fel belőle kétségbeesetten. — Készen állok elölről kezdeni!
— Elkéstél — mondta Réka egyszerűen. — Nekem már más életem van. Olyan, ahol nem kell nap mint nap megküzdenem a helyemért a saját falai között.
Gergő felállt, az ablakhoz sétált, és sokáig bámulta a lassan hulló havat.
— Nem hittem volna, hogy így ér véget.
— Én igen — felelte Réka csendesen. — Csak régen nem volt bátorságom kimondani.
A hallgatás rájuk nehezedett. A konyhában a vízforraló halkan zúgott fel, mintha egy öreg ember morogna magában egy padon ülve.
— Anyu most… — Gergő hangja elcsuklott. — Megint bajban van. Jöttek a behajtók, a szomszédok panaszkodnak, lekapcsolták az áramot. Próbáltam segíteni, de… elfáradtam.
— És ez rám tartozik? — Réka nem emelte fel a tekintetét.
— Semennyire — rázta meg a fejét. — Csak arra gondoltam, ha esetleg felhívnád. Ha beszélnél vele. Azt mondta, mindent belátott.
Réka lassan letette a csészét.
— Gergő, ha valóban belátott mindent, akkor kezdje ott, hogy magával számol el. Nem velem. Azért állsz most itt, mint egy eltévedt gyerek egy idegen virágcsokorral, mert soha nem tanultál meg nemet mondani neki.
Gergő hallgatott. A levegővételéből érezni lehetett, mennyi régi teher nyomja.
— Maradhatok ma éjszakára? — kérdezte alig hallhatóan.
— Nem — válaszolta Réka ugyanolyan halkan. — Ez már nem a te otthonod.
A férfi vállai megereszkedtek.
— Akkor elmegyek anyuhoz…
— Menj — bólintott Réka. — Oda, ahol még szükség van rád.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, a lakást betöltötte a csend.
Réka mélyet lélegzett. Nem megkönnyebbülés volt ez, inkább egy régóta visszatartott levegő kiengedése.
A folyosón megállt a tükör előtt. A visszanéző nő nem volt fiatal, de szilárd. Nem tükröződött benne se félelem, se felesleges érzelem, se sajnálat.
Az ablakpárkányon ott hevertek az iratok: a válás végleg lezárva, a lakás hivatalosan is az ő nevén. Mellette egy boríték az alapítványtól, ahol most önkéntesként segített más nőknek. Márciusban indul az új program.
Réka szája sarkában halvány mosoly jelent meg. Ennyi volt. Egy történet lezárult — és valami más elkezdődött.
Egy héttel később a szomszéd, Szilvia Király telefonált.
— Rékám, láttam a volt férjedet. Az anyjával ment bevásárolni. Az asszony megint mindenkire rákiabált, mintha neki járna a világ. A te Gergőd meg csak ment utána, mint egy árnyék.
— Hadd kiabáljon — felelte Réka nyugodtan. — Nekem most már a nyugalom a legnagyobb kincs.
— Igazad van — helyeselt a szomszéd. — A férfi ne uralkodjon, hanem tiszteljen. Sokan abból élnek, hogy mások idegeit őrlik fel.
— Az enyémek elfogytak — mosolyodott el Réka. — Mindet arra használtam, hogy megmentsem a saját békémet.
A tavasz meglepően gyorsan érkezett.
A hó eltűnt, az udvar megtelt élettel, a gyerekek visszafoglalták a játszóteret, az öregasszonyok újra elfoglalták a padokat — Réka pedig egyenes háttal sétált el mellettük.
Esténként néha felkapcsolta az összes lámpát a lakásban, csak hogy lássa, ahogy a fény melegséggel tölti meg a szobákat. A falak mintha fellélegeztek volna, mintha végre elfogadták volna az igazi gazdájukat.
A konyhában, ahol egykor idegesség és viták szaga lengte be a levegőt, most friss kenyér illata terjengett. Nem vendégeknek, nem bizonyításként — hanem magának. Saját kenyér. Saját élet.
A telefon egyre ritkábban szólalt meg. Néha az ügyvéd hívta, néha egy munkatárs, néha egy új barátnő az alapítványtól. A névjegyzékből eltűnt minden „Gergő” és minden „Beáta”.
Április elején levél érkezett. A kézírás remegő volt, idős emberre vallott.
„Tisztelt Réka Szilágyi! Ha képes rá, kérem, bocsásson meg. Sok mindent átgondoltam. A pénzt nem tudom visszaadni, de megígérem, hogy sem magát, sem a fiamat nem zaklatom többé. Éljetek úgy, ahogy jónak látjátok.
Beáta Fülöp.”
Réka elolvasta a sorokat, majd hosszan nézte a papírt. Végül gondosan összehajtotta, és az íróasztal fiókjába tette.
Harag nélkül. Sajnálat nélkül.
Csak egy lezárt mondatként.
Este, amikor a nap lebukott a panelházak mögött, Réka kilépett az erkélyre. Lent gyerekek nevetése hallatszott, a padon ott ült a két ismerős idős asszony. Az egyik felnézett, és odakiáltott:
— Réka, de kivirultál! Látszik, hogy most már nyugodtan élsz!
Réka felnevetett.
— Ha csend van otthon, a lélek is megpihen.
— Úgy van! — tette hozzá a másik. — A békét nem lehet megvenni, azt ki kell harcolni!
Nevettek mindketten.
Réka visszament a lakásba, teát főzött, bekapcsolta a rádiót.
Az ablakpárkányon egy váza állt, benne az év első tulipánjaival. Magának vette őket. Csak azért, mert megtehette.
Ahogy nézte a virágokat, arra gondolt: néha ahhoz, hogy valódi otthon szülessen, előbb ki kell tessékelni mindazokat, akik nem szeretettel, hanem hatalomvággyal lakják be a teret.
Csak akkor kezdenek a falak lélegezni.
Most már — lélegeztek.