Az asszony végül elvesztette a türelmét, hangja élesen csattant fel.
— Én csak jót akarok! Azt, hogy rend legyen, hogy minden a helyére kerüljön!
— Az ön rendje szerint — válaszolta Réka Szilágyi hűvösen. — Csakhogy az a rend valahogy mindig pénzről, papírokról meg kamatokról szól.
Beáta Fülöp ideges mozdulattal kapta fel a táskáját, a lendülettől majdnem feldöntött egy csészét az asztalon.
— Meg fogod még ezt bánni — sziszegte. — Az élet gyorsan helyreteszi az olyanokat, mint te.
— Akkor próbálja meg — felelte Réka csendesen, de keményen. — Én már nem az vagyok, aki lehajtott fejjel hallgat.
Ettől a naptól kezdve vált kézzelfoghatóvá az a nyomás, amit addig csak sejteni lehetett.
Hol a lépcsőházban állította meg Szilvia Király, a mindig mindent tudó szomszéd, és félhangosan, de annál jelentőségteljesebben jegyezte meg:
— Mondd csak, Rékám, miért nem íratjátok a lakást a férjed nevére? Így szokás, minden normális családban.
Máskor az „üzemeltetőtől” érkezett egy telefon, hivatalos hangon érdeklődve:
— Beáta Fülöp kérésére egyeztetnénk, ki felel mostantól a mérőórákért és a számlákért.
És voltak esték, amikor Gergő Fazekas későn ért haza. Szótlanul, kimerülten, üres tekintettel, mintha nemcsak a nap szívta volna ki belőle az erőt.
Egy ilyen este után Réka már nem tudott tovább hallgatni.
— Gergő, mondd meg őszintén — szólalt meg halkan. — Beszéltél anyáddal a lakásról?
A férfi arca megfeszült, pillantása elárulta, hogy rajtakapták.
— Igen — ismerte el. — Beszéltem vele.
— És mit mondott?
— Csak… aggódik. Attól fél, hogy ha egyszer… ha történne valami…
— Ha kidobnálak? — vágott közbe Réka keserű félmosollyal. — Nem jutott eszedbe, hogy épp ezzel a titkolózással sodorsz minket oda?
— Értünk próbálok tenni! — csattant fel Gergő. — Kettőnkért! Te meg csak gyanúsítgatsz és megalázol!
— Én magamat próbálom védeni — válaszolta Réka határozottan. — Mert rajtam kívül ezt senki nem teszi meg.
Gergő lehuppant egy székre, arcát a tenyerébe temette.
— Fogalmam sincs, hogyan lehet élni kettőtök között.
— Én tudom — mondta Réka, miközben felállt. — Úgy, hogy egyikőtök sincs jelen.
A férfi felnézett, hitetlenkedve.
— Ezt most komolyan gondolod?
— Teljesen — felelte halkan. — Ha még egyszer előkerül a lakás vagy bármilyen irat, akkor menj, és költözz vissza anyádhoz.
Eltelt egy hét. Gergő hol az anyjánál aludt, hol állítólag bent maradt a munkahelyén. Réka nem kérdezett, nem várt. Megtanulta, milyen egyedül elaludni, egy személyre kávét főzni, és figyelni a lakás csendjét.
Egy este Beáta Fülöp hívta fel. A hangja most egészen más volt: mézes, simulékony.
— Rékácskám — kezdte lágyan —, arra gondoltam… mi lenne, ha tiszta lappal kezdenénk? Nem vagyok én az ellenséged. Csak tudod, mi, idősebbek, máshogy látjuk a világot.
— A látásmód egy dolog — felelte Réka nyugodtan. — A manipuláció viszont egy másik.
— Ne beszélj rögtön manipulációról! — tiltakozott az asszony. — Én tényleg csak segíteni akartam Gergőnek. Jó fiú, csak túl engedékeny…
— Pontosan — vágott közbe Réka. — És ön ezt használja ki.
A vonal másik végén csend lett, majd egy nehéz sóhaj.
— Lehet, hogy nem kedvelsz, de én mindig őszinte voltam veled…
— Őszinte? Akkor is, amikor aláíratták vele azt a mikrokölcsön-szerződést? — kérdezte Réka halkan.
Rövid hallgatás után egy száraz mondat érkezett válaszul:
— Akkor élj egyedül, ha ilyen okos vagy.
A vonal megszakadt.
Innentől kezdve minden a helyére került.
Réka kicseréltette a zárakat, felszereltetett egy kamerás kukucskálót, és az ajtóra egy egyszerű cetlit ragasztott:
„Idegeneknek belépni tilos.”
A szomszédok összesúgtak. Volt, aki rosszallóan csóválta a fejét, mások sajnálkozva néztek rá. Réka azonban hosszú idő után először érezte azt, hogy szabadon kap levegőt.
Néha esténként még mindig arra gondolt, hátha megszólal a telefon, és Gergő azt mondja:
„Megértettem mindent, Réka. Bocsáss meg.”
De a készülék hallgatott.
És talán ez így volt a legjobb.
Ebben a csendben ugyanis valami új formálódott benne. Nem öröm, nem diadal, hanem szilárdság. Az a belső tartás, amely akkor is megtartja az embert, amikor a világ azt suttogja, hogy engednie kellene.
Réka többé nem várt.
Most már ő döntött.
A ház előtt az idős asszonyok összebújva tárgyalták az eseményeket:
— Elment Rékától a férje.
— Ugyan már!
— Azt beszélik, az anyósa üldözte el.
— Vagy ő sem volt ártatlan. Ki tudja…
— Ilyen időket élünk — mondta valaki. — A nők már vigyáznak a lakásukra.
— Jól is teszik — felelte egy másik. — Régen mindent a férfi nevére írtak, aztán mehettél, amerre láttál.
Réka hallotta a szavakat, ahogy elhaladt mellettük. Nem fordult vissza, csak elmosolyodott.
A mellkasában különös nyugalom ült. Nem büszkeség. Csak csendes egyensúly.
Mintha egy hosszú, sötét tél után végre kibukkant volna a nap.
Február zord volt, a szél ostromolta az ablakokat. Réka az asztalnál ült, citromos teát kortyolgatott, és bérlakás-hirdetéseket böngészett — nem azért, mert menni akart, hanem mert jólesett tudni: most már valóban van választása.
Ekkor megremegett a telefon.
„Gergő.”
Egy pillanatig csak nézte a kijelzőt, majd sóhajtva felvette.
— Igen?
— Szia, Rék… — a hangja rekedt volt, bizonytalan. — Bejöhetnék hozzád?
— Miért? — kérdezte tárgyilagosan.
— Beszélni szeretnék. Anyu nélkül. Kiabálás nélkül. Csak… hiányzol.
Réka hallgatott egy darabig.
— Rendben. Gyere. De legyen egyértelmű: meglepetések nem kellenek.
Egy óra múlva Gergő megérkezett. Lefogyva, megviselten, mintha éveket öregedett volna. A kezében egy szerény rózsacsokor, a vállán ugyanaz a kopott hátizsák, amellyel annak idején beköltözött.
— Réka — suttogta. — Sajnálom. Mindent elrontottam.
— Gyere be — felelte nyugodtan. — A konyha ugyanott van, a vízforraló is.
Leültek egymással szemben. Közöttük egy csésze, amelyet Gergő óvatosan fogott, mintha nem a forró teától, hanem Réka hallgatásától félne.
— Anyu… — kezdte, de Réka pillantásától elakadt. — Jó, nem mondok semmit.
— Bölcs döntés — bólintott Réka.
— Csak azt akartam elmondani — folytatta Gergő —, hogy megértettem, mit veszítettem el. Te voltál az egyetlen. Nem vagyok rossz ember, csak… olyan voltam köztetek, mint aki két malomkő közé szorul.
— Nem köztünk voltál — javította ki Réka halkan. — Az ő oldalán álltál. Hallgatva. A hallgatás pedig szintén választás.
Gergő lesütötte a szemét.
— Azt hittem, ha mindenkit megnyugtatom, elkerülöm a bajt…
— Végül mégis bekövetkezett — mondta Réka csendesen. — Csak már nem mindkettőnknek, hanem nekünk kettőnknek.