«Nem vagyok a tulajdonod, és nem tartozom senki anyjához» — vágta oda Réka élesen

Végül megtanultam nemet mondani, felszabadító és ijesztő.
Történetek

Az asszony végül elvesztette a türelmét, hangja élesen csattant fel.

— Én csak jót akarok! Azt, hogy rend legyen, hogy minden a helyére kerüljön!

— Az ön rendje szerint — válaszolta Réka Szilágyi hűvösen. — Csakhogy az a rend valahogy mindig pénzről, papírokról meg kamatokról szól.

Beáta Fülöp ideges mozdulattal kapta fel a táskáját, a lendülettől majdnem feldöntött egy csészét az asztalon.

— Meg fogod még ezt bánni — sziszegte. — Az élet gyorsan helyreteszi az olyanokat, mint te.

— Akkor próbálja meg — felelte Réka csendesen, de keményen. — Én már nem az vagyok, aki lehajtott fejjel hallgat.

Ettől a naptól kezdve vált kézzelfoghatóvá az a nyomás, amit addig csak sejteni lehetett.

Hol a lépcsőházban állította meg Szilvia Király, a mindig mindent tudó szomszéd, és félhangosan, de annál jelentőségteljesebben jegyezte meg:

— Mondd csak, Rékám, miért nem íratjátok a lakást a férjed nevére? Így szokás, minden normális családban.

Máskor az „üzemeltetőtől” érkezett egy telefon, hivatalos hangon érdeklődve:

— Beáta Fülöp kérésére egyeztetnénk, ki felel mostantól a mérőórákért és a számlákért.

És voltak esték, amikor Gergő Fazekas későn ért haza. Szótlanul, kimerülten, üres tekintettel, mintha nemcsak a nap szívta volna ki belőle az erőt.

Egy ilyen este után Réka már nem tudott tovább hallgatni.

— Gergő, mondd meg őszintén — szólalt meg halkan. — Beszéltél anyáddal a lakásról?

A férfi arca megfeszült, pillantása elárulta, hogy rajtakapták.

— Igen — ismerte el. — Beszéltem vele.

— És mit mondott?

— Csak… aggódik. Attól fél, hogy ha egyszer… ha történne valami…

— Ha kidobnálak? — vágott közbe Réka keserű félmosollyal. — Nem jutott eszedbe, hogy épp ezzel a titkolózással sodorsz minket oda?

— Értünk próbálok tenni! — csattant fel Gergő. — Kettőnkért! Te meg csak gyanúsítgatsz és megalázol!

— Én magamat próbálom védeni — válaszolta Réka határozottan. — Mert rajtam kívül ezt senki nem teszi meg.

Gergő lehuppant egy székre, arcát a tenyerébe temette.

— Fogalmam sincs, hogyan lehet élni kettőtök között.

— Én tudom — mondta Réka, miközben felállt. — Úgy, hogy egyikőtök sincs jelen.

A férfi felnézett, hitetlenkedve.

— Ezt most komolyan gondolod?

— Teljesen — felelte halkan. — Ha még egyszer előkerül a lakás vagy bármilyen irat, akkor menj, és költözz vissza anyádhoz.

Eltelt egy hét. Gergő hol az anyjánál aludt, hol állítólag bent maradt a munkahelyén. Réka nem kérdezett, nem várt. Megtanulta, milyen egyedül elaludni, egy személyre kávét főzni, és figyelni a lakás csendjét.

Egy este Beáta Fülöp hívta fel. A hangja most egészen más volt: mézes, simulékony.

— Rékácskám — kezdte lágyan —, arra gondoltam… mi lenne, ha tiszta lappal kezdenénk? Nem vagyok én az ellenséged. Csak tudod, mi, idősebbek, máshogy látjuk a világot.

— A látásmód egy dolog — felelte Réka nyugodtan. — A manipuláció viszont egy másik.

— Ne beszélj rögtön manipulációról! — tiltakozott az asszony. — Én tényleg csak segíteni akartam Gergőnek. Jó fiú, csak túl engedékeny…

— Pontosan — vágott közbe Réka. — És ön ezt használja ki.

A vonal másik végén csend lett, majd egy nehéz sóhaj.

— Lehet, hogy nem kedvelsz, de én mindig őszinte voltam veled…

— Őszinte? Akkor is, amikor aláíratták vele azt a mikrokölcsön-szerződést? — kérdezte Réka halkan.

Rövid hallgatás után egy száraz mondat érkezett válaszul:

— Akkor élj egyedül, ha ilyen okos vagy.

A vonal megszakadt.

Innentől kezdve minden a helyére került.

Réka kicseréltette a zárakat, felszereltetett egy kamerás kukucskálót, és az ajtóra egy egyszerű cetlit ragasztott:

„Idegeneknek belépni tilos.”

A szomszédok összesúgtak. Volt, aki rosszallóan csóválta a fejét, mások sajnálkozva néztek rá. Réka azonban hosszú idő után először érezte azt, hogy szabadon kap levegőt.

Néha esténként még mindig arra gondolt, hátha megszólal a telefon, és Gergő azt mondja:

„Megértettem mindent, Réka. Bocsáss meg.”

De a készülék hallgatott.

És talán ez így volt a legjobb.

Ebben a csendben ugyanis valami új formálódott benne. Nem öröm, nem diadal, hanem szilárdság. Az a belső tartás, amely akkor is megtartja az embert, amikor a világ azt suttogja, hogy engednie kellene.

Réka többé nem várt.

Most már ő döntött.

A ház előtt az idős asszonyok összebújva tárgyalták az eseményeket:

— Elment Rékától a férje.

— Ugyan már!

— Azt beszélik, az anyósa üldözte el.

— Vagy ő sem volt ártatlan. Ki tudja…

— Ilyen időket élünk — mondta valaki. — A nők már vigyáznak a lakásukra.

— Jól is teszik — felelte egy másik. — Régen mindent a férfi nevére írtak, aztán mehettél, amerre láttál.

Réka hallotta a szavakat, ahogy elhaladt mellettük. Nem fordult vissza, csak elmosolyodott.

A mellkasában különös nyugalom ült. Nem büszkeség. Csak csendes egyensúly.

Mintha egy hosszú, sötét tél után végre kibukkant volna a nap.

Február zord volt, a szél ostromolta az ablakokat. Réka az asztalnál ült, citromos teát kortyolgatott, és bérlakás-hirdetéseket böngészett — nem azért, mert menni akart, hanem mert jólesett tudni: most már valóban van választása.

Ekkor megremegett a telefon.

„Gergő.”

Egy pillanatig csak nézte a kijelzőt, majd sóhajtva felvette.

— Igen?

— Szia, Rék… — a hangja rekedt volt, bizonytalan. — Bejöhetnék hozzád?

— Miért? — kérdezte tárgyilagosan.

— Beszélni szeretnék. Anyu nélkül. Kiabálás nélkül. Csak… hiányzol.

Réka hallgatott egy darabig.

— Rendben. Gyere. De legyen egyértelmű: meglepetések nem kellenek.

Egy óra múlva Gergő megérkezett. Lefogyva, megviselten, mintha éveket öregedett volna. A kezében egy szerény rózsacsokor, a vállán ugyanaz a kopott hátizsák, amellyel annak idején beköltözött.

— Réka — suttogta. — Sajnálom. Mindent elrontottam.

— Gyere be — felelte nyugodtan. — A konyha ugyanott van, a vízforraló is.

Leültek egymással szemben. Közöttük egy csésze, amelyet Gergő óvatosan fogott, mintha nem a forró teától, hanem Réka hallgatásától félne.

— Anyu… — kezdte, de Réka pillantásától elakadt. — Jó, nem mondok semmit.

— Bölcs döntés — bólintott Réka.

— Csak azt akartam elmondani — folytatta Gergő —, hogy megértettem, mit veszítettem el. Te voltál az egyetlen. Nem vagyok rossz ember, csak… olyan voltam köztetek, mint aki két malomkő közé szorul.

— Nem köztünk voltál — javította ki Réka halkan. — Az ő oldalán álltál. Hallgatva. A hallgatás pedig szintén választás.

Gergő lesütötte a szemét.

— Azt hittem, ha mindenkit megnyugtatom, elkerülöm a bajt…

— Végül mégis bekövetkezett — mondta Réka csendesen. — Csak már nem mindkettőnknek, hanem nekünk kettőnknek.

A cikk folytatása

Sorsfordulók