Réka lassan kifújta a levegőt, mintha ezzel együtt próbálná magából kiengedni a feszültséget is, majd az ajtóhoz lépett. Nem nyitotta ki, csak közelebb hajolt a fához.
— Innen is halljuk egymást, Beáta Fülöp — mondta nyugodtan, de keményen. — Késő van, nem alkalmas az időpont.
— Ne oktasson ki engem! — csattant fel az asszony hangja az ajtó túloldalán. — Maga állandóan Gergőt hergeli ellenem! Fél estét vele töltöttem, teljesen összetörve jött el, mint akit módszeresen földbe döngöltek. Mit művel vele, mondja meg?!
— Rendbe rakom a dolgokat — válaszolta Réka száraz tónusban. — Saját magamat, őt, és mindazokat, akik eddig akadálytalanul beleszóltak az életembe.
— Hálátlan! — a nő hangja elcsuklott, de a szemrehányás mögött düh vibrált. — Hiszen Gergő mindent maga miatt csinál!
— Tudom, mi az őszinteség — felelte Réka. — És azt is, mi nem az. Például amikor valaki a hátam mögött próbálja elintézni, hogy a lakásom más nevére kerüljön.
Hosszú, sűrű csend ereszkedett közéjük. Aztán tompa lépések zaja hallatszott: Beáta Fülöp sarkon fordult, és elindult lefelé a lépcsőn.
Réka még percekig mozdulatlanul állt az ajtó mögött. A lépcsőház levegője dohos volt, idegen, és tele valami nehezen megfogható rosszallással. Mégis, hosszú idő óta először, belül nyugalmat érzett.
Olyan volt, mintha valaki végre lecsavarta volna azt az állandóan zúgó, idegesítő zajt a fejében, amely évek óta megállás nélkül szólt. Tudta, hogy a neheze még előtte van. Hogy nem most jön a megkönnyebbülés, hanem a következő próbatétel. De azt is tudta: visszafordulni már nem lehet.
A hűtő ajtaján egy régi, megkopott mágnes lógott. A felirat alig látszott, mégis világosan olvasta:
„Az otthon ott kezdődik, ahol nem kell magyaráznod, miért létezel.”
Réka halkan felnevetett, inkább keserűen, mint vidáman.
— Te tényleg mindent képes vagy elrontani, Réka! — vágódott ki az ajtó, és Gergő Fazekas szó szerint berobbant a lakásba. A kinti hideg és a harag együtt áradt be vele. Kabátját le sem vetette, a csizmája hangosan koppant a szőnyegen. — Anyám azt mondja, megint nekimentél!
— És te automatikusan elhiszel mindent, amit mond — felelte Réka anélkül, hogy felnézett volna a laptopról. A képernyőn táblázatok, kimutatások sorakoztak, egy ügyfél üzenete villogott a sarokban. Egy átlagos munkanap vége lehetett volna, ha a fáradtságot nem váltja fel a nyers indulat.
— Sírt! — emelte fel a hangját Gergő. — Azt állítja, hogy szélhámosnak nevezted!
Réka hangosan lecsapta a laptop fedelét.
— Csak kimondtam azt, ami van. Ez nem sértés, hanem ténymegállapítás.
— Fogalmad sincs, mennyire nehéz helyzetben van! — Gergő előrehajolt, fölé magasodott, mintha puszta testével akarná rákényszeríteni az igazát. — Behajtók zaklatják, a nyugdíja semmire sem elég, éjszakánként nem alszik!
— És ez az én felelősségem lenne? — kérdezte Réka higgadtan. — Nem én vettem fel a hiteleket, nem én írtam alá semmit. Oldja meg ő.
Gergő megtorpant, mintha pofon érte volna.
— Ő az anyám, Réka. Nem lehet vele így beszélni.
— De velem lehet? — vágott vissza Réka. — Belekeverni a dolgaiba, intézni helyettem a „tulajdon-átruházást”? Mi vagyok én, biztosíték az adósságaira?
— Ne csinálj drámát — morogta fáradtan, majd leült egy székre. — Csak egy kis segítségről van szó.
— Segítségről? — Réka felnevetett. — Neki nem segítség kell, hanem egy új ember, akit kihasználhat. És te, mint mindig, elsőként állsz sorba.
— Kegyetlen vagy — vágta oda Gergő.
— Te pedig vak — válaszolta Réka. — Vak és engedelmes.
A csend nehéz takaróként borult rájuk. A falióra kattogása szinte bántóan hangos volt, odakint pedig lassan szállingózni kezdett a hó. Nagy, vizes pelyhek tapadtak az ablakpárkányra, a januári hideg beszivárgott a rések között.
Réka felállt, átsétált a konyhába, és kinyitotta a hűtőt. Üres polcok néztek vissza rá, csupán egy üveg savanyú uborka és egy fazék tegnapi leves árválkodott bent.
— Kenyeret legalább vettél? — kérdezte hátrafordulva.
— Kiment a fejemből — dörmögte Gergő.
— Persze — mosolyodott el Réka keserűen. — Hiszen megint csak anyád körül forog minden gondolatod.
Gergő felpattant.
— Miért kell mindig őt előrángatnod?!
— Mert minden mondatod róla szól! — robbant ki Rékából. — „Anya ezt mondta”, „anya aggódik”, „anyának nehéz”! És én ki vagyok? Egy statiszta?
Gergő nagyot sóhajtott, majd az asztalra csapott.
— Ne támadd őt!
— Te meg ne támadj engem! — Réka hangja élesen csengett. — Nem vagyok a tulajdonod, és nem tartozom senki anyjához!
Gergő lehajtotta a fejét, ujjai remegtek.
— Megváltoztál — mondta halkan. — Régen sokkal lágyabb voltál.
— Régen hittem — felelte Réka csendesen. — Most már csak tisztán látok.
Két nappal később Beáta Fülöp személyesen állított be. Nem szólt előre, egyszerűen megjelent egy nejlonzacskóval és azzal a jól ismert, birtokló magabiztossággal, mintha nem vendég lenne, hanem ellenőrzést tartana.
— Rékám, drágám, szervusz — csilingelte, miközben már a konyhába tartott. — Hoztam pogácsát. Káposztásat. Gergő imádja.
Réka szája megrándult.
— Köszönöm, de a vacsora már kész.
— Jaj, nem erőltetem — legyintett az asszony, és letette a szatyrot az asztalra. — Csak beszélgetni ugrottam be. Női ügyekről.
Réka nem válaszolt.
— Hallottam, hogy mostanában nem vagytok épp egy hullámhosszon Gergővel — folytatta Beáta, miközben látszólag a terítőt igazgatta. — Pedig egy férfinak törődés kell. Melegség. Nem állandó számonkérés.
— Felnőtt emberek vagyunk — mondta Réka hűvösen. — Megoldjuk egymás között.
— Hát persze — bólogatott az asszony, de a tekintete hidegen villant. — Csak elgondolkodtam… Szép ez a lakás, de egyedül mindent cipelni nehéz. És ha netán történne valami… Gergőnek is lenne joga hozzá, nemde? Végül is a férjed.
Réka lassan felemelte a fejét.
— És most érkeztünk el oda, ahová mindig.
— Ne beszélj így — kulcsolta össze a kezét Beáta, sértett ábrázattal. — Én csak jót akarok. Mi van, ha megbetegszel, vagy el kell utaznod…
— Nem vagyok beteg, és nem megyek sehova — vágott közbe Réka. — És semmit nem írok át senkire.
— Vagyis nem bízol a férjedben? — kérdezte az asszony mézes hangon, amely mögött ott lappangott a rosszindulat. — Pedig ő miattad veszekszik velem.
— Gergő maga dönti el, kivel veszekszik — felelte Réka nyugodtan. — Én csak meghúztam a határaimat.
Beáta felvonta a szemöldökét.
— Határok… manapság minden erről szól. Régen családok voltak, nem határvonalak.
— Régen sok mindent eltűrtek a „család” nevében — mondta Réka élesen. — De az már nem elfogadható.
Beáta elsápadt.
— Ezt hogy érted?
— Úgy — felelte Réka határozottan —, hogy többé nem vagyok az a kislány, akinek megmondják, hogyan éljen.