— Csak írd már alá! — könyörgött a férjem, miközben teljes természetességgel próbált belerángatni az anyja nyakig érő adósságaiba. Én pedig válaszul nemcsak a papírokat téptem szét, hanem azt is, amit házasságnak hittünk.
— Komolyan mondod ezt, Koli? — Réka Szilágyi hangja feszült volt, akár egy túlfeszített huzal, amely bármelyik pillanatban elszakadhat. — Az én lakásomat a te nevedre íratni? A férjemére? Mégis miből fakad ez a hirtelen nagylelkűség?
— Ne csináld ezt, Réka — mordult fel Gergő Fazekas, és a kulcsait csörömpölve a komódra hajította. Aztán lehuppant a kisszékre, mintha hirtelen tíz évvel öregebb lett volna. — Ez csak adminisztráció. Egy formalitás. Így mindenki védve van.
— Mindenki? — Réka az asztalnak dőlt, karjait összefonta. — Vagy inkább az édesanyád, aki megint kever valamibe minket?
— Már megint kezded! — pattant fel Gergő. — Anyámnak ehhez semmi köze! Csak elmondta, mit gondol. Tapasztalt ember, ha tudni akarod!
— Tapasztalt? — Réka felnevetett, de nevetésében nem volt semmi vidámság. — Abban igen, hogyan lehet eladósodni, és másokat rángatni magával.
— Fogalmad sincs, miről beszélsz! — Gergő idegesen járkálni kezdett a konyhában, a cipője koppant a linóleumon. — Az anyám mindent feláldozott értünk, te meg úgy beszélsz róla, mintha ellenség lenne!
— Ő mindig csak a saját érdekeit nézi — felelte Réka halkan, de rendíthetetlenül. — Csak te nem akarod észrevenni.
Gergő megtorpant, ökölbe szorította a kezét.
— Réka… felfújod ezt az egészet. Egyetlen aláírásról van szó. Arról, hogy később, ha bármi történne, ne legyen baj.
— Ha bármi történne? — Réka közelebb lépett, tekintetét belefúrta a férfi szemébe. — Ezt a „bármit” Beáta Fülöp már részletezte nekem, amikor hármasban „megbeszéltétek”. Ha véletlenül eltűnnék, a lakás maradna a „családban”. Csak azt nem tisztázta senki, melyikben.
Sűrű, tapintható csend ereszkedett közéjük. Valahol az udvaron ajtó csapódott, egy kutya ugatni kezdett, bent pedig csak a falióra egyenletes kattogása hallatszott: tik-tak, tik-tak.
— Anyám fél — szólalt meg végül Gergő tompán. — Rossz élményei vannak. Amikor apám elhagyta, mindene odalett. Nem akarja, hogy én is így járjak.
— És ezért én legyek az ütköző? — Réka ajkán keserű mosoly jelent meg, hangja hidegen csengett. — Hogy te nyugodtan aludhass, én meg egyik albérletből a másikba sodródjak, ha egyszer úgy ítéli meg, hogy „ártottam a családnak”?
Gergő elfordult, nagyot sóhajtott, de nem válaszolt.
Réka megtörölte a kezét a konyharuhában, majd az ablakhoz lépett. Az októberi szél meglebbentette a függönyt, a szürkület fakó fénye idegenszerűvé tette a konyhát.
— Tudod, Koli — mondta kimerülten —, nem Beátával van a gond. Hanem azzal, hogy engem ideiglenesnek tekint. Mintha csak átutazó lennék itt, nem a feleséged.
— Ne mondd ezt — kérlelte halkan. — Tudod, hogy én nem így érzek.
— Lehet. De ő így gondolja. Te pedig hallgatsz rá. És ami valaha „mi” voltunk, az már nincs. Az ő tanácsai maradtak, az ő félelmei, az ő adósságai — és a te örök bűntudatod.
Gergő összeszorította az ajkát, a halántékát dörzsölte.
— Réka, nem érted, milyen nehéz neki. A behajtók, a telefonok, az idegesség…
— Behajtók? — Réka villámgyorsan megfordult. — Erről miért most hallok először?
— Mert egyedül akartam elintézni. A te… kitöréseid nélkül.
— Kitöréseim nélkül? — a hangja jéghideg lett. — Az, hogy az anyád eladósodott, és téged kezesnek jelölt meg, szerinted nem ok a „kitörésre”?
Gergő lehajtotta a fejét.
— Azt hittem, lesz még ideje rendezni…
— Volt — vágott közbe Réka. — Amíg nem talált ki egy új módszert, hogyan tolja át a terhet rád. És most már rám is. A lakáson keresztül.
Leült, arcát a tenyerébe temette.
— Koli… belegondoltál valaha, milyen érzés úgy élni, hogy az életed nem a sajátod? Hogy csak egy rubrika vagy valaki más adósságlistáján?
A férfi mozdulatlan maradt, csak az ujjai remegtek.
— Ez nem fekete-fehér. Ő az anyám.
— És én micsoda vagyok? — kérdezte Réka alig hallhatóan. — Egy hasznos aláírás?
Nem érkezett válasz.
Az idő vánszorgott. A szomszédból halk zene szűrődött át, sült hagyma illata lengte be a levegőt, és ez a hétköznapi háttér még nyomasztóbbá tette a helyzetet.
— Rendben — mondta végül Réka, felállva. — Legyen, ahogy akarod. De ha még egyszer papírokkal állít ide, én hívom a rendőrséget.
— Túlreagálod.
— Nem. Csak végre kiegyenesedem. Egy éve görnyedek, hogy mindenkinek kényelmes legyen.
Gergő nem felelt.
Amikor elment, az ajtót becsapva maga mögött, Réka sokáig az ablaknál maradt. Nézte az udvart: a kabátos lányokat, akik arról vitatkoztak, kinek a pasija menőbb, és az idős asszonyokat a padon, akik a közös költséget tárgyalták. Az élet ment tovább. Csak benne tört el valami.
Leemelt egy poros dobozt a szekrény tetejéről. Régi levelek voltak benne a nagymamától, megsárgult fotók, és egy apró kulcs ahhoz a ládikához, amit az öregasszony „a ház szívének” nevezett.
A nagymama gyakran mondta:
— A lakást védeni kell, Rékám. Az otthon nem a falakból áll, hanem abból a határból, amit senki nem léphet át büntetlenül.
Réka elmosolyodott. Amióta a nagymama meghalt, ez a „senki” újra és újra megpróbált betörni oda.
Ekkor felvillant a telefonja. Üzenet érkezett Gergőtől:
„Sajnálom. Nem ezt akartam. Csak elfáradtam kettőtök között. Beszéljünk majd nyugodtan.”
Többször is elolvasta. Aztán törölte.
Nem lesz semmiféle „majd”.
Elég volt a várakozásból.
Később, jóval éjfél után, kopogás törte meg a csendet.
Kemény, követelőző, fájdalmasan ismerős kopogás.
— Réka Szilágyi! — Beáta Fülöp éles hangja átvágott az éjszakán. — Tudom, hogy bent van! Beszélnünk kell!
Réka megdermedt.