– A saját gyerekeidet majd lefekteted a kempingágyakra. Fiatalok még, rugalmas a csontjuk. Márknak viszont rendes ágy kell, tudod, a háta miatt – közölte Eszter a pihenőtelep kapujában, köszönés helyett.
– És ne vágj ilyen arcot, Kati. Anya mondta, hogy nagy a ház.
Lassan leengedtem a kezemet a kormányra, és némán kibámultam a szélvédőn át.
A férjemmel és a gyerekekkel egy erdei tó melletti üdülőhelyre érkeztünk. Csendes környék, négyszemélyes faház, amelyet már két hónappal korábban kifizettem. Végre egy kis levegővétel, amit szinte harccal téptünk ki a munkabeosztásaink szorításából.
Most pedig a faragott kapunál, az utat elállva, ott sorakozott egy kisebb vándorcirkusz.
Eszter, az én Andrásom nővére, diadalmasan támaszkodott egy akkora bőröndre, mintha legalább fél évre költözne be. Mellette a férje, Márk toporgott egyik lábáról a másikra, kezében egy zacskó faszénnel és egy csomag olcsó virslivel. Kicsit távolabb, mint valami szemlét tartó tábornok, Ilona asszony magasodott fölénk, az anyósom.
A jelenetet Eszter két gyereke koronázta meg: már javában püfölték egymást egy rikító sárga, kétliteres limonádés palackkal, amely ránézésre a rozsdát is leoldotta volna.
Ahogy Gergő mondaná: ha úgy érzed, át akarnak verni, akkor valószínűleg már régen sikerült nekik.
Kiszálltunk az autóból. Amíg Andrással a csomagokat emeltük ki a csomagtartóból, Eszter már oda is libbent a gyerekeimhez, és gondosan tájékoztatta őket:
– Ti már nem vagytok kicsik, a kempingágyon is remekül ellesztek. Legalább Márk bácsi nem teszi tönkre a derekát.
– Milyen kedves meglepetés – mondtam teljesen egyenletes hangon. – Úgy emlékeztem, mi senkit sem hívtunk.
– Jaj, Katikám, hát család vagyunk! – lépett elő azonnal Ilona asszony, tökéletesen felvéve a „jámbor, semmiről sem tehetek” szerepet. – Amint megtudtam, hogy kiruccantok a természetbe, rögtön felhívtam Esztikét. Mégis mit képzeltél, mi majd a fülledt városban üljünk, miközben ti itt pihentek?