Amint bontotta a vonalat, furcsa lebegést érzett magában. Mintha az a súly, amelyet évek óta magával hurcolt, egyszeriben lehullott volna róla. A klinikára beérve Eszter Kelemen szinte azonnal kiszúrta rajta a változást.
— Valami egészen más sugárzik belőled ma — jegyezte meg, miközben végigmérte.
— Tényleg így látod? — mosolyodott el Lilla Kozma, és közben felvette a gumikesztyűt. — Csak végre aludtam egy jót.
Az ezt követő hetek azonban korántsem voltak sétagaloppok. Lilla szigorúan ragaszkodott ahhoz, amit elhatározott: pénzről többé szó sem eshet. Elküldte a szüleinek azokat az információkat, amelyek a különféle támogatásokhoz és a hitel átszervezéséhez szükségesek voltak, mellékelve az ügyvéd elérhetőségét is. Ezzel lezártnak tekintette a maga részéről a segítségnyújtást.
A családi kapcsolatok ettől látványosan megfeszültek. Az édesanyja hetekig nem jelentkezett, az apja pedig csak szűkszavú üzeneteket küldött időnként: „Sajnálom, hogy így alakult” vagy „Remélem, rendben vagy.” A bátyja, Csongor Lakatos is eltávolodott tőle — nyilván nehezére esett elfogadni, hogy a fia kénytelen volt visszavinni az iPhone-t az üzletbe.
Kezdetben Lillát marcangolta a bűntudat, főként esténként, amikor a csendes lakásban egyedül maradt a gondolataival. Aztán egy ponton rájött: hosszú idő óta először nem mások bajain rágódik. Elkezdett félretenni — nem a szülei következő „sürgős” problémájára, hanem a saját jövőjére, egy leendő lakáshitel önrészére. Végre bejelentkezett egy hátmasszázsra, amit már hónapok óta halogatott, és uszodabérletet is váltott magának.
Két hónappal azután, hogy megszakította a pénzügyi függőség körforgását, váratlan üzenet érkezett az anyjától: „Vasárnap gyere ebédre. Pitét sütök.”
Lilla óvatosan ment el, fejében előre megfogalmazott válaszokkal az esetleges szemrehányásokra. Ehelyett meglepően derűs fogadtatásban volt része.
— Képzeld el — újságolta az anyja, miközben szeletelte a süteményt —, felvettek egy taxitársasághoz diszpécsernek. Heti három nap, teljesen élhető beosztás.
— Én pedig összebarátkoztam a szomszéddal — tette hozzá az apja. — Elektronikai javítással foglalkozik, besegítek neki. Forrasztok, kisebb kütyüket hozok rendbe. A kezem még nem felejtett el mindent.
Lilla szinte szótlanul hallgatta őket. Hatvan fölött, és mégis új lendületet találtak. Nem a nélkülözés kényszerítette őket munkára, hanem az, hogy lett céljuk, amiért érdemes reggel felkelni.
— Ja, és — folytatta az anyja — a rendelőben sikerült elintézni, hogy nyugdíjasként kedvezményes legyen a fogászati ellátás. A támogatásokat is beadattuk. Köszönjük, hogy szóltál.
Lilla csak biccentett. Nehéz volt elhinni, hogy mindez két hónap alatt történt.
— A kölcsönnel mi a helyzet? — kérdezte végül óvatosan.
— Az ügyvéd, akit ajánlottál, sokat segített — válaszolta az apja, miközben zavartan megvakarta az állát. — Átütemeztük a törlesztést. És… szeretnék bocsánatot kérni. Nem volt ez így rendben.
Hazafelé menet egyszerre kavargott benne öröm, szomorúság és büszkeség. Örült, mert a szülei végre felelősséget vállaltak. Szomorkodott azon, hogy mindezt évekkel korábban is megtehették volna. De mindenekfelett büszke volt magára, amiért képes lett határokat húzni.
Még azon az estén üzenetet kapott az unokaöccsétől, Botond Lakatos-tól:
„Szia, Lilla néni! Fura volt visszavinni a telefont, de túléltem. A nagyi meg most állandóan a pénzügyi felelősségről tart előadást. Elég durva :)))”
Lilla elnevette magát. Tizenöt éves, és már most józanabbul látja a dolgokat, mint a nagymamája valaha. Talán ez így van rendjén.
Eltelt egy hét, aztán kettő, majd egy egész hónap. Lilla élete gyökeresen átalakult, miközben kívülről minden ugyanolyannak látszott: ugyanaz a klinika, ugyanazok a betegek, ugyanaz a bérelt lakás. Odabent viszont megszületett valami új — a nyugalom és a szabadság érzése.
Egy hosszú műszak után hazatérve bekapcsolta a kedvenc zenéjét, gyertyát gyújtott, és előkészítette a könnyű vacsorát. Szeletelés közben észrevette, hogy először nem azon töri a fejét, ki fog másnap pénzt kérni tőle, és miről kell majd lemondania mások hirtelen jött igényei miatt.
Csak csend volt. És az ő saját élete. Ennél jobb érzést el sem tudott volna képzelni.
Leült az asztalhoz, felemelte a borospoharat, és hangtalanul koccintott önmagával — egy apró, mégis sorsfordító győzelemre. A bűntudat, a manipuláció és a határok kijelölésétől való félelem felett aratott győzelemre.
„Többé semmilyen utalás. Éljetek a saját lehetőségeitek szerint.” Ez a mondat nemcsak az ő életét fordította új irányba, hanem a szüleiét is. Néha a legnehezebb feladat az, hogy rákényszerítsük a szeretteinket a felnőtté válásra — még akkor is, ha már rég túl vannak a hatvanon.