— Apa? — szólalt meg újra Lilla Kozma, miután a feszültséggel teli hallgatás már szinte fájt.
— Igen… — préselte ki végül az apja rekedt hangon. — De ez nem egészen úgy történt, ahogy most elképzeled!
— Akkor mégis hogyan kellett volna elképzelnem? — Lilla hangja remegett, de nem a bizonytalanságtól. — A bank értesít róla, hogy százhúszezer forintos kölcsön van a nevemen, amiről én semmit sem tudtam. Ez szerinted normális?
— Szólni akartunk… — hebegte az apja. — Csak mindig halogattuk. Nem jött el a megfelelő pillanat.
— Rendben — mondta Lilla halkan, veszélyesen nyugodtan. — Akkor mondd meg: mire ment el a pénz?
— Hát… — az apja elakadt egy pillanatra. — Botondnak kellett. Tudod, új telefon. Most megy kilencedikbe, az osztályban mindenkinek a legújabb iPhone van. Ő meg… hát, szégyellte magát.
Lilla szinte megszédült. Botond Lakatos. Az unokaöccse. Egy kamasz fiú, aki „szégyellte”, hogy nincs csúcskategóriás telefonja. És ezért az apja gondolkodás nélkül hitelt vett fel — az ő nevére.
— Várj — szólalt meg lassan. — Jól értem? Felvettél egy hitelt, hogy vegyél Botondnak egy iPhone-t?
— Igen — válaszolta az apja meglepően természetes hangon. — A legújabb modellt. Nagyon vágyott rá, Lillám. Nem akartuk, hogy kilógjon a sorból.
A vonal másik végén halk zörej hallatszott, majd az apja helyett az anyja vette át a szót.
— Lillácskám, most miért csinálsz ekkora ügyet ebből? — csattant fel. — A gyerek boldog, ez a lényeg. Te orvos vagy, jól keresel, ez neked nem akkora összeg. Majd mi törlesztjük, ne aggódj!
Lilla hallgatta az anyja hangját, amelyet gyerekkora óta ismert. Ugyanazok a mondatok, ugyanaz a hangsúly, ugyanaz a burkolt nyomás. Régen ezek a szavak azonnal bűntudatot ébresztettek benne, most azonban leperegtek róla. Valami végleg megroppant benne.
Nem szólt semmit. Egyszerűen megszakította a hívást, majd kikapcsolta a telefonját.
A lakásra súlyos csend borult. Az esti félhomály beszivárgott az ablakon, odakint a szemben lévő házban sorra gyulladtak fel a fények. Idegen életek zajlottak tovább: vacsorák, nevetések, apró beszélgetések. A világ ment a maga útján, miközben Lilla belsejében valami helyrehozhatatlanul elszakadt.
Mintha automata üzemmódba kapcsolt volna, kiment a konyhába, vizet töltött a kávéfőzőbe, majd leült az asztalhoz. Figyelte, ahogy a forró víz lassan átszűrődik az őrölt kávén. Az illat betöltötte a kis helyiséget. Töltött magának egy csészével, belekortyolt — és semmit sem érzett. Se ízt, se megnyugvást.
A falióra egyenletes ketyegése közben kristálytisztán tudatosult benne az igazság: éveken át kihasználták. A „segíts kérlek” valójában elvárás volt, a „később visszaadjuk” pedig üres ígéret. Fogorvosként pontosan tudta, hogy egy elhanyagolt problémát nem lehet félmegoldásokkal kezelni. Ha valódi gyógyulást akarunk, fájdalmas, de határozott beavatkozásra van szükség.
Másnap reggel, minden erejét összeszedve, újra bekapcsolta a telefonját. Tizenkét nem fogadott hívás az anyjától, öt az apjától, kettő a bátyjától. Egyiket sem hívta vissza. Ehelyett ő maga tárcsázta a szülői ház számát.
— Halló? — anyja hangja gyanakvó volt.
— Szia, anya — felelte Lilla nyugodtan. — Beszélnünk kell. Apa is ott van? Tedd ki kihangosítóra, kérlek.
— Igen… mindjárt — az anyja hangjába aggodalom vegyült.
Amikor Lilla meghallotta a háttérben a halk mozgást és suttogást, mély levegőt vett. Egész éjjel erre a pillanatra készült.
— Többé nem küldök pénzt — mondta tisztán, határozottan. — A jövőben a saját lehetőségeitekhez kell igazodnotok. Nem az én feladatom eltartani egy felnőtt családot.
A vonal túlsó végén dermedt csend támadt, majd az anyja indulatos hangja tört elő.
— Ez az orvosi nagyképűség! — vágta oda. — Elfelejtetted, ki nevelt fel? Ki gondoskodott rólad, amikor még az első tejfogaid estek ki?
Lilla lehunyta a szemét. Felismerte a mintát. Régen már elbizonytalanodott volna. Most nem.
— Nem felejtettem el — felelte csendesen. — De felnőttem. Ideje nektek is megtanulni nélkülem élni. Pontosabban: a bankkártyám nélkül.
— És a hitel? — kérdezte az apja felháborodva. — Az majd magától eltűnik?
— Ti vettétek fel — mondta Lilla hűvösen. — Ti is fizetitek vissza. Semmit nem írtam alá, a nevemet használtátok fel.
— A szüleid vagyunk! — csattant fel az anyja. — Tartozol nekünk!
— Nem tartozom — vágott közbe Lilla. — Van saját életem. Segíthetek tanáccsal, meglátogatlak benneteket, de anyagilag itt a vége.
— Akkor most mit csináljunk? — kérdezte az apja tanácstalanul.
— Éljetek a lehetőségeitek szerint — válaszolta. — Tudok ajánlani egy ügyvédet a hitel rendezésére, és jogosultak vagytok támogatásokra is. Gondoljátok át. Most mennem kell dolgozni.
Amikor letette a telefont, Lilla érezte, hogy bár a döntése nehéz volt, valami végre a helyére került benne, és ezzel a gondolattal indult el az aznapi műszakjára.