Ahogy telt az idő, a segítség egyre magától értetődőbbé vált. Kezdetben senki nem kért semmit: Lilla Kozma akkoriban még keveset keresett, a szülei pedig büszkék voltak, és inkább támogatták őt. Később azonban, amikor a fizetése nőni kezdett, szinte észrevétlenül alakult ki egy új rend, amelyben már természetesnek számított, hogy ő „besegít”.
Eleinte csupán jelképes összegekről volt szó. Ünnepekkor ajándékpénz, majd apránként több: olyan gyógyszerekre, amelyeket a nyugdíj nem fedezett. Aztán a rendkívüli alkalmak lassan megszűntek rendkívülinek lenni. Havi átutalások mentek el rezsire, bevásárlásra, pirulákra, és mindenféle „váratlan kiadásra” – a macska állatorvosi számlájától kezdve egészen egy új mikrohullámú sütő megvásárlásáig. Lilla sokáig fel sem tette magának a kérdést, meddig tarthat ez így.
A törökországi utazás körüli beszélgetés után azonban eldöntötte, hogy végre őszintén, komolyan beszél a szüleivel. Egy este felhívta az édesanyját, és már a köszönés után igyekezett óvatosan, megfontoltan fogalmazni.
— Anya, szeretnék veletek valamit megbeszélni — mondta halkan. — Tudod, mindig segítettem, de mostanra kezd sok lenni. Fizetem a hiteleimet, az albérletet, és szeretnék végre félretenni egy saját lakásra is.
A vonal túlsó végén hosszú másodpercekig csak a csend válaszolt.
— Ezt most hogy érted? — kérdezte az anyja, hangjában azonnali sértettséggel. — Azt mondod, nem akarsz minket támogatni?
— Nem erről van szó — próbálta Lilla nyugodtan. — Csak nem tudok ugyanakkora összeget küldeni, mint eddig.
— Mi nem kérünk semmit! — csattant fel az anyja, már leplezetlen dühvel. — Te ajánlod fel mindig. Ha most nem akarod, hát rendben. Majd valahogy megélünk a nyugdíjunkból.
— Anya, nem mondtam, hogy egyáltalán nem segítek többé…
— Értem én — vágta rá az asszony hidegen. — Ne aggódj, megoldjuk.
Azzal bontotta a hívást.
Lilla sokáig csak ült a kanapén, a telefonját az ölében tartva. Pontosan így képzelte el. Elég volt óvatosan utalnia arra, hogy csökkentené a támogatást, és az anyja máris sértett hallgatásba, majd burkolt vádaskodásba menekült.
A következő hónapban tudatos döntést hozott: nem utalt pénzt. Csak egyszer, hogy lássa, mi történik. Elővigyázatosságból lenémította az anyjától érkező hívásokat, bár minden este ellenőrizte a kijelzőt. Meglepő módon azonban nem érkezett egyetlen hívás sem. Sem üzenet, sem kihagyott szám – teljes csend egész hónapban.
Nem úgy a bátyjától.
Csongor Lakatos két évvel volt fiatalabb nála, értékesítési vezetőként dolgozott, családja volt: feleség és egy kamasz fiú.
— Szervusz, húgi — szólalt meg barátságos hangon, de Lilla már az első pillanatban érezte a feszültséget.
— Szia, Csongor. Mi újság?
— Megvagyunk. Figyelj… miért csinálod ezt anyáékkal?
Lilla lehunyta a szemét. Sejtette, hogy előbb-utóbb ez következik.
— Mit csinálok szerinted?
— Anya mondta, hogy elzártad a pénzt. Hogy még gyógyszerre sincs már nekik.
— Egyetlen hónapról van szó — felelte fáradtan. — Nekem is vannak kötelezettségeim, hiteleim.
— De hát te orvos vagy! — vágott közbe Csongor. — Sokkal többet keresel, mint én. Nekem családom van, lakbért fizetek.
— És szerinted nekem nincsenek terheim? — kérdezte Lilla, igyekezve megőrizni a nyugalmát. — Évek óta én segítem őket.
— Jó, értem — enyhült meg a bátyja hangja. — Csak tudd, hogy nagyon rosszul esik nekik.
A hívás után Lillát furcsa üresség járta át. Hosszú éveken át a jövedelme jelentős részét a szüleire költötte, miközben lemondott utazásokról, apró örömökről, és egy saját lakás álmáról. Most pedig, egyetlen kihagyott utalás után, önző, hálátlan gyerekként tekintettek rá.
Alig telt el egy hét a Csongorral folytatott beszélgetés óta, amikor üzenet érkezett a banktól: „Fogyasztási hitel törlesztési ütemezése”. Lilla értetlenül nézte a kijelzőt. Nem vett fel új kölcsönt. Az utolsó hitelét évekkel korábban intézte, fogászati eszközökre.
Amikor belépett az alkalmazásba, a döbbenet szó szerint lefagyasztotta. Az ő nevére fogyasztási hitelt vettek fel, százhúszezer forint összegben. Az első részlet befizetési határideje egy héten belül esedékes volt.
Reszkető ujjal hívta fel az ügyfélszolgálatot. A hosszú egyeztetés végére kiderült: a hitel teljesen szabályosan, az ő adataival, az alkalmazáson keresztül lett igényelve. Lilla nem értette. A telefonját senkinek nem adta oda. Vagy mégis…?
Hirtelen eszébe jutott a szülők legutóbbi látogatása. Akkor az apja elkérte a mobilját, csak egy pillanatra, „hogy megnézzen valamit a neten”. Lilla gondolkodás nélkül feloldotta, és a kezébe adta.
A gyomra görcsbe rándult.
Azonnal tárcsázta az apját, de az anyja vette fel.
— Anya, apa otthon van? Azonnal beszélnem kell vele.
— Igen, itt van. Mi történt?
— Kérlek, add át.
Néhány másodperc múlva az apja hangja szólalt meg.
— Szervusz, kislányom. Baj van?
— Apa — mondta Lilla minden kertelés nélkül —, vettél fel hitelt a nevemben?
A vonal másik végén sűrű, fojtogató csend telepedett a beszélgetésre.