„A kölcsön az én nevemen futott – cserébe hideg ajtót és üres utalásokat kaptam”
Lilla Kozma lassan letette a fogászati tükröt, majd kézfejével végigtörölte izzadt homlokát. Hét órája megállás nélkül dolgozott, a teste pedig könyörtelenül jelezte, hogy elege van: a dereka sajgott, a szeme előtt apró fekete foltok táncoltak a feszültségtől. A műszak végéhez közeledtek, az utolsó páciens mosolyogva, friss töméssel és érezhetően könnyebb pénztárcával hagyta el a rendelőt.
— Lilla, ma is bent maradsz tovább? — dugta be a fejét a kezelőbe barátságos mosollyal az adminisztrátor, Eszter Kelemen.
— Nem, most tényleg megyek — válaszolta Lilla, miközben lehúzta a kesztyűt, és a veszélyes hulladékos edénybe dobta. — Már alig állok a lábamon.
— Pedig nálad két hétre előre betelt minden időpont — jegyezte meg Eszter, a fejét csóválva. — Nem gondolkodtál még azon, hogy felvegyél egy asszisztenst?
Lilla csak félmosollyal reagált. A magánklinikán mindig sor állt nála, jó fogorvosból sosem volt elég. Csakhogy a bevételének jelentős része a rendelőt illette, a maradékot pedig gyorsan elnyelte az adó, az albérlet, a műszerekre felvett hitel… és természetesen a szülei körüli állandó kiadások.
— Ha még egy embert fizetnék, maradna a száraz kenyér — mondta, miközben precízen felakasztotta a köpenyét.
Eszter együtt érzően biccentett.
— Megint a szülők?
— Mikor nem? — sóhajtott fel Lilla. — Múlt hónapban anyunak kellett pénz a macska állatorvosára, most apu jelezte, hogy ideje lecserélni a téli gumikat.
Otthon csend és egy szinte üres hűtő fogadta. Az egyszobás albérlet, ahol már negyedik éve lakott, inkább tűnt ideiglenes búvóhelynek, mint valódi otthonnak. Ha belegondolt, abból az összegből, amit évek alatt bérleti díjra költött, már komoly önerőt gyűjthetett volna egy lakáshitelhez. De a rendszeres szülői „segítség”, a fogászati eszközök kölcsöne és a mindennapi kiadások esélyt sem hagytak erre.
Még a cipőjét sem rúgta le az előszobában, amikor megszólalt a telefon. Az anyja csengőhangja volt.
— Szia, anya — szólt bele, miközben a konyha felé indult, és reflexből kinyitotta a hűtőt.
— Kislányom, hogy vagy? Sok a munkád? — kérdezte az anyja feltűnően vidám hangon.
— Megvagyok, csak kimerült vagyok. Ma hat szuvas fogat és egy implantátumot csináltam végig.
— Jaj, ne is mondd! Én is egész nap talpon voltam: kert, felmosás, aztán egy séta a lányokkal a parkban.
Lilla tudta, hogy az anyja hatvanhárom éves, és teljes joga van sétálgatni, beszélgetni, élni az életét. Mégis, a fáradtság elmosta a józan gondolatokat, és kellemetlen érzések kúsztak elő.
— Azért hívtalak, mert találtunk egy szuper akciót Törökországba — folytatta az anyja. — Háromcsillagos hotel, all inclusive, nyolc nap. És képzeld, csak hatvanezer forint kettőnknek apáddal.
Lilla lehunyta a szemét, és ujjait az orrnyergére szorította. A hétvégére tervezett hátmasszázs gondolatban már el is úszott.
— Anya, tegnap küldtem pénzt a rezsire…
— Az más volt! Ez pihenés! Öt éve sehol sem voltunk, legfeljebb belföldön… de ez külföld! — a hang könyörgővé vált. — Te orvos vagy, neked ez nem akkora összeg.
Lilla nagyot sóhajtott. A fogorvos nem szívsebész, de az emberek fejében minden orvos vagyonokat keres.
— Rendben. Mikorra kell utalni?
— Jaj, aranyom, köszönöm! Ha most azonnal, mert last minute, holnapra eltűnhet.
Lilla búcsút intett gondolatban nemcsak a masszázsnak, hanem az új cipőnek is, amit kinézett magának. Megnyitotta a banki alkalmazást, és elküldte az összeget.
— Elutaltam — mondta halkan, miközben próbált nem arra gondolni, hogy ez a hatvanezer forint egy teljes havi törlesztő volt a berendezések hitelére, plusz az albérlet fele.
— Köszönjük, drága lányunk! Tudtam, hogy számíthatunk rád — örvendezett az anyja. — Nekünk apáddal tényleg kell egy kis feltöltődés, már nem vagyunk fiatalok.
— Értem, anya. Pihenjetek.
— Te pedig mikor mész végre szabadságra? Csak dolgozol és dolgozol.
— Majd valamikor… most nincs rá idő, se pénz.
— Ne hajszold túl magad — intette az anyja. — Az egészség mindennél fontosabb.
A hívás után Lilla hosszú ideig ült mozdulatlanul a konyhában. Kint a szeptemberi alkony lassan sötétbe fordult, az udvart csak a lámpák sárgás fénye világította meg.
Harminckét éves volt, elismert fogorvos egy neves klinikán — és mégis: albérlet, hitelek, és szülők, akik úgy tekintettek rá, mintha egy soha ki nem ürülő bankautomatához lenne kulcsuk.
Pontosan emlékezett, hogyan indult minden. A diploma és a rezidensképzés után, az első munkahelyén szinte semmit sem keresett. Akkor a szülei büszkék voltak az orvos lányukra, és nem kértek tőle segítséget; később azonban, ahogy Lilla jövedelme nőtt, észrevétlenül alakult ki egy új, egyre természetesebbnek vett rend…