— …érted félre? — vágott közbe Ilona Bíró hideg pontossággal. — Nem a „saját” lakásról ábrándoztatok. Az enyémről. Arról, hogyan lehetne engem innen finoman kipenderíteni, majd birtokba venni mindent.
— Ilona néni, esküszöm, nem így gondoltam! — kapkodott Fruzsina Lukács.
— Dehogynem — érkezett azonnal a válasz. — Pontosan így.
Ilona felállt, odalépett az asztalhoz, és lassan, megfontolt mozdulatokkal összeszedte az ünnepi csészéit. A porcelán halkan összekoccant a kezében.
— Réka — szólalt meg anélkül, hogy Fruzsinára nézett volna —, ideje indulni. A vendégeskedés véget ért.
Réka Lengyel ijedten pattant fel, vállára kapta a táskáját, mintha attól tartana, hogy még marasztalják.
— Ilona néni, beszéljük meg nyugodtan… — próbálkozott Fruzsina.
— Meg is fogjuk. Amikor Csongor hazaér.
Fruzsina arca elsápadt.
— És… mit mondasz majd neki?
Ilona sokáig nézett rá, olyan tekintettel, amelyből eltűnt minden bizonytalanság.
— Az igazat — felelte egyszerűen. — Teljes egészében. Elmesélem, milyen kivételes lányt hozott a házamba.
Ebben a pillanatban Fruzsina számára minden világossá vált. A játszma véget ért. Nem voltak többé mosolyok mögé rejtett számítások, sem eljátszott szerepek. Egyetlen komoly beszélgetés maradt hátra — hármójuk között. Olyan beszélgetés, amely után ebben a lakásban csak egy gazda maradhat. És az biztosan nem ő lesz.
—
A fiú döntése
Csongor Dunai este fél tíz körül ért haza. Fáradt volt, de jókedvű, egyik kezében zacskó kínai étellel.
— Anya! Fruzsi! — kiáltotta már az előszobából. — Vacsora van!
Válaszként feszültséggel teli csend fogadta.
Belépett a konyhába. Ilona az asztalnál ült, tea gőzölgött előtte. Fruzsina az ablaknál állt, háttal az ajtónak.
— Mi történt? — kérdezte Csongor, miközben végignézett rajtuk.
— Ülj le — mondta Ilona higgadtan. — Beszélnünk kell.
Csongor azonnal megérezte: ez nem szokványos beszélgetés lesz. Anyja hangja ritkán volt ilyen tárgyilagos, szinte hivatalos.
— Csongor — kezdte Ilona, Fruzsinát továbbra sem nézve —, a barátnőd azon dolgozik, hogyan tegyen ki engem a saját lakásomból.
— Tessék?! — Csongor döbbenten fordult Fruzsina felé. — Ez meg miféle képtelenség?
Fruzsina megfordult. Az arca vörös volt, a szeme csillogott — nehéz volt eldönteni, haragtól vagy könnyektől.
— Ilona néni kihallgatta a beszélgetésem Rékával — mondta sértetten. — És teljesen félreértette!
— Félreértettem? — Ilona elővette a telefonját. — Szeretnéd, ha lejátszanám?
— Felvétel? — Csongor értetlenül nézett az anyjára.
— Rögzítettem a beszélgetéseteket — magyarázta Ilona. — Az első „öregasszonytól” kezdve egészen addig, hogyan íratnátok a lakást a nevedre.
Csongor lassan leült.
— Fruzsi… ez igaz?
— Csongikám — Fruzsina odasietett, leült mellé, megfogta a kezét. — Félreérthető volt! Csak arról beszéltünk, hogy fiatalok vagyunk, kell egy saját tér…
— A lakás rám íratása szerinted „saját tér”?
— Papíron igen. De anyukád itt maradt volna velünk! Csak rend lett volna a dokumentumokban.
Ilona gúnyosan felhorkant.
— A felvételen nem ezt mondtad. Ott inkább arról beszéltél, hogy nyugodtan vendégeskedhetnék a barátnőimnél.
— Elcsavartad a szavaimat!
— Rendben — sóhajtott Csongor. — Anya, játszd le.
— Csongor, kérlek, ne… — kezdte Fruzsina, de egy kézmozdulat megállította.
Ilona elindította a felvételt.
A hangszóróból Fruzsina hangja csengett: „Nem bírom azt az öregasszonyt! Bárcsak már Csongor nevén lenne a lakás — akkor végre a mi otthonunk lenne!”
Csongor arca elszürkült. A felvétel ment tovább: részletes tervek, számolgatás, cinikus nevetések. Amikor elhallgatott, a konyhában súlyos csend telepedett meg.
— Fruzsi — szólalt meg végül Csongor halkan —, pakolj össze.
— Micsoda?!
— Menj el. Most.
— Meg tudom magyarázni!
— Mit? Hogy az anyámat akadálynak nevezted? Vagy hogy el akartad venni tőle az otthonát?
— Nem elvenni! Álmodozni mertem!
— Egy nyugdíjas lakásáról? — Csongor hangja megkeményedett. — Szép álmok.
Fruzsina sírni kezdett.
— Szeretlek! Meg tudjuk beszélni, kompromisszumot kötni!
— Miféle kompromisszumot lehet kötni valakivel, aki szerint az anyám útban van?
— De hát fiatalok vagyunk! Jövőt akarunk, gyerekeket!
— Akkor dolgozz. Keress pénzt. Bérelj lakást, vegyél sajátot. Ne másét számold.
— Ilona néni! — fordult kétségbeesetten az asszonyhoz. — Mondjon neki valamit!
— Mondok — felelte Ilona nyugodtan. — Azt, hogy mindezt nagyon alaposan átgondoltad.
Fruzsina zokogott.
— Nincs hova mennem!
— Ez nem az én problémám — zárta le Csongor.
— Esküvő, család… terveink voltak!
— Nekem terveim voltak. Neked kalkulációid.
Az ajtóban még megállt:
— Holnap délig pakolj ki. A kulcsot hagyd az asztalon.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Ilona és Csongor kettesben maradtak. Csongor visszaült, a tenyerébe temette az arcát.
— Anya… sajnálom.
— Mit?
— Hogy hittem neki.
Ilona megvonta a vállát.
— Szerelmes voltál. Megesik.
Csend.
— Tudod mit? — szólalt meg Csongor. — Elköltözöm. Bérelni fogok. Ideje felnőni.
— Szeretnéd?
— Igen. És félreteszek a sajátomra. Tisztességesen.
Ilona elmosolyodott.
— Az én lakásomat úgysem lehet megszerezni. A végrendelet már megvan.
— Kinek? — lepődött meg Csongor.
— Egy állatmenhelynek. Ha jó fiú maradsz, módosítom. Ha viszont hozol még egy Fruzsinát…
— Anya!
— Mit „anya”? Mostantól átvilágítom a barátnőidet.
Csongor először aznap elnevette magát.
— Értettem az üzenetet.
— Helyes — bólintott Ilona, és felrakta a vízforralót. — Na, vacsorázunk? Mit hoztál?
— Kínai tészta. Három adagot.
— Sebaj. Reggelire jó lesz.
Ott ültek a konyhaasztalnál, pálcikával ettek, és mindenről beszélgettek — kivéve Fruzsináról.
Ilona pedig arra gondolt: végre újra csend van a házában.