…ő Réka Lengyel, a legjobb barátnőm. Réka…
Ilona Bíró arca megfeszült. Csongor Dunai édesanyja. Nem anyós, nem Ilona asszony, még csak nem is Ilona Bíró – pusztán „Csongor anyukája”. Mintha a saját neve, a saját élete egyszerűen megszűnt volna létezni ebben a lakásban.
— Örvendek — mondta halkan, udvariasan, majd a hűtő felé indult, mintha ott keresne kapaszkodót.
— Jaj, Ilona asszony! — Fruzsina Lukács gyorsan elé lépett, elállva az útját. — Épp most főztünk teát! Üljön csak le velünk!
Ilona tekintete az asztalra siklott. Ott sorakoztak a legszebb csészéi, azok, amelyeket kizárólag ünnepnapokon vett elő. Mellette egy bontatlan doboz minőségi csokoládé hevert — azt a hétvégére tartogatta, különleges alkalomra.
— Fruzsina — szólalt meg óvatosan —, ez az ünnepi készlet…
— És akkor mi van? — vont vállat a lány könnyedén. — A csészék arra valók, hogy használjuk őket. Nem vitrintárgyak, ugye?
Ilona nem felelt. Mit is mondhatott volna? Papíron Fruzsinának igaza volt.
— Átöltözöm — jegyezte meg végül, és az ajtó felé fordult.
— Ilona asszony! — szólt utána Fruzsina. — Felvághatjuk a tortát?
A tortát. Azt, amelyet Ilona másnapra vett a szomszédnő születésnapjára. Drága volt, elegáns, egy neves cukrászdából.
— Fruzsi, az holnapra van, a szomszédnak — válaszolta fáradtan.
— Ugyan már! — legyintett a lány. — Vegyen neki valami egyszerűbbet! Ez annyira mutatós, Réka biztos értékelni fogja!
Ilona megállt az ajtóban. Nézte ezt a fiatal nőt, aki magabiztosan osztotta az észt a lakásában. Aki eldöntötte, mihez nyúlhatnak hozzá, és mihez nem. Aki gondolkodás nélkül felülírta az ő terveit, és úgy költötte a pénzét, mintha a sajátja lenne.
— Átöltözöm — ismételte meg halkan, majd kilépett a konyhából.
A hálószobában hosszú percekig állt a tükör előtt. Saját tekintete idegennek tűnt.
Mikor történt ez? Mikor vált feleslegessé a saját otthonában?
A konyhából nevetés és élénk beszélgetés szűrődött át. A lányok felszabadultan csevegtek.
Ilona már a fürdő felé indult volna, amikor meghallotta a nevét.
— Ilona asszony olyan… tudod — mondta Fruzsina.
Ilona megtorpant az ajtónál. Hallgatózni nem szép dolog, de…
— Milyen? — kérdezte Réka érdeklődve.
— Régimódi. Meg kicsinyes. Mindig mindent kommentál, sosem elégedett.
Ilona arca lángba borult. Kicsinyes?!
— Miket mond? — Réka láthatóan beleélte magát.
— Állandóan azt hajtogatja: „Fruzsikám, ez drága”, meg „Fruzsikám, erre nincs szükség” — Fruzsina gúnyosan utánozta. — Mintha egy óvodás lennék! Huszonnyolc éves vagyok, felnőtt nő!
— És Csongor?
— Csongor… — Fruzsina felsóhajtott. — Jó fiú. Csak teljesen az anyja befolyása alatt áll. Fél neki ellentmondani.
Ilona ökölbe szorította a kezét. Befolyás alatt? Ő, aki egész életében érte élt?!
— Mit tervezel? — kérdezte Réka.
— Szerintem költöznünk kellene — suttogta Fruzsina bizalmasan.
— Hova?
— Bárhová! Kiveszünk egy kis lakást, és külön élünk. Én meg Csongor.
— És a pénz?
— Megoldjuk. Csongor jól keres, én is találok munkát. A lényeg, hogy megszabaduljunk ettől… ettől az öregasszonytól — csattant fel. — Elegem van belőle! Mindenbe beleüti az orrát. Az ő lakása, az ő szabályai. Én meg mi vagyok? Bejárónő?
Ilona a falnak támaszkodott. Alig kapott levegőt.
— És van más megoldás is — folytatta Fruzsina.
— Mire gondolsz?
— Mi lenne, ha a lakást Csongor nevére íratnánk? — suttogta.
— Hogyhogy?
— Gondolj bele! Már nem fiatal, az egészsége sem az igazi. Bármi történhet. A lakás úgyis a fiáé lenne. Akkor miért ne előre?
Réka halkan füttyentett.
— Merész… De belemenne?
— Ugyan, lenne választása? — Fruzsina hangja megkeményedett. — Elmagyarázom Csongornak, hogy ez mindenkinek jobb. Mi fiatalok vagyunk, családot alapítunk. Ő meg élhet tovább, ahogy eddig. Ott van neki az a barátnője… Mónika Balázs. Majd hozzá jár vendégségbe!
— Nem fogok egész életemben mások kedvére táncolni — nevetett fel Fruzsina. — Ideje, hogy én legyek az úrnő!
Ilona lassan leült az ágy szélére.
Tehát erről volt szó. Ezért a mézes hetek, a színlelt kedvesség, az apránkénti térfoglalás.
Fruzsina tudatosan, lépésről lépésre dolgozott.
— És ha nemet mond? — kérdezte Réka.
— Nem fog — vágta rá Fruzsina. — Csongor azt teszi, amit mondok. Az anyja meg mindent feláldoz a fia boldogságáért, nem? Akkor áldozzon!
— A lakást is?
— Ugyan! Az ő korában minek ekkora lakás? Elég lesz neki egy szoba.
Ilona felállt. A keze remegett a dühtől és a fájdalomtól.
Mert végre meghallotta az igazságot. Végre meglátta, kivel áll szemben.
Nem egy kedves lánnyal, aki „csak családi boldogságra vágyik”.
Hanem egy számító ragadozóval, aki módszeresen próbálja kiszorítani őt a saját otthonából.
— Ki nem állhatom azt az öregasszonyt! — csattant fel Fruzsina hangja a konyhából. — Bárcsak már Csongor nevén lenne a lakás, akkor végre ez tényleg a mi otthonunk lenne!
Elég volt.
Ilona kihúzta magát, megigazította a vállát, és határozott léptekkel elindult a konyha felé.
A lányok elhallgattak, amint meglátták. Fruzsina arca elvörösödött — túl hangos volt.
— Ilona asszony! — csicseregte erőltetett vidámsággal. — Azt hittük, pihen!
— Azt hittétek — felelte Ilona nyugodtan. — Én viszont mindent hallottam.
Dermedt csend. Réka a csészéjét bámulta, Fruzsina szája némán nyílt-csukódott.
— Szóval öregasszony vagyok — folytatta Ilona változatlan hangon. — Láb alatt. És jó lenne elvenni a lakásomat.
— Én nem úgy értettem… — hebegte Fruzsina.
Ilona ránézett, és mielőtt folytatta volna, már tudta: innen nincs visszaút, és a következő szavai mindent meg fognak változtatni.