Ilona Bíró éppen a frissen mosott ruhákat hajtogatta. Tiszta volt minden darab, gondosan kivasalva, a textilből mosópor és a nyitott erkélyen beszökő nyári levegő illata áradt. Ez volt az egyik kedvenc elfoglaltsága. Ilyenkor megnyugodott, a gondolatai lassan a helyükre kerültek, a belső feszültség kisimult.
Csongor Dunai rendszerint késő estig dolgozott. Fáradtan ért haza, csendben megvacsorázott, majd visszavonult a szobájába. Ha őszinte akart lenni magához, Ilona számára ez ideális rend volt. Senki nem rohangált körülötte, nem hagytak mosatlan edényeket a konyhában, és nem bömbölt a televízió.
Aztán elfordult a kulcs a zárban. Ilona összerezzent. Túl korán. Ez nem illett Csongor szokásaihoz.
— Anya! — hallatszott a fia hangja az előszobából. — Merre vagy?
— A konyhában! — felelte Ilona, miközben tovább igazgatta a törölközőket.
— Anya, hadd mutassak be valakit — mondta Csongor, és már ott is állt az ajtóban… nem egyedül.
Mellette egy fiatal nő ácsorgott. Huszonöt, legfeljebb harminc lehetett. Szőke haj, feltűnő smink, nagy szemek, széles mosoly — bár ez a mosoly furcsa módon nem tükröződött a tekintetében.
— Ő Fruzsina Lukács — jelentette be Csongor ünnepélyes hangon, mintha valami sorsfordító eseményt közölne. — A barátnőm.
Ilona letette a kezében tartott törölközőt, és alaposan végigmérte a lányt. Anyai ösztön volt ez, hosszú évek alatt kialakult reflex. Szép. Gondosan ápolt. Drága táska, hibátlan manikűr…
— Örvendek a találkozásnak — mondta udvariasan. — Ilona Bíró vagyok.
— Fruzsina — csilingelte a lány, és felé nyújtotta a kezét, körmei élénk színben csillogtak. — De mindenki csak Fruzsinának hív.
— Foglaljatok helyet, főzök egy teát…
— Most nem kell tea — vágott közbe Csongor. A hangja szokatlan volt. Határozott. — Anya, beszélnünk kell.
Ilona pontosan ismerte ezt a hangsúlyt. Valami kész tény következett. Olyasmi, amihez neki nem sok beleszólása lesz.
— Hallgatlak — mondta halkan.
— Fruzsina ideköltözik hozzánk.
Csend. A falon az óra ketyegése hirtelen hangosnak tűnt. Odakint elhúzott egy autó.
— Hogy érted, hogy ideköltözik? — kérdezte Ilona, igyekezve megőrizni a nyugalmát.
— Úgy, ahogy mondtam. A holmija már lent van a kocsiban.
— És… hol fog aludni?
— Hát nálam! — nevetett fel Csongor. — Anya, már nem gyerekek vagyunk.
Fruzsina ugyanazzal a mosollyal állt mellette. Csak most volt benne valami más is. Valami diadalittas.
— Csongor — szólalt meg Ilona lassan —, ezt nem lett volna jobb előre megbeszélni?
— Mit kellett volna megbeszélni? — vont vállat a fiú. — A lakás nagy, elférünk. És különben is… — ekkor Fruzsinára nézett, egészen más arckifejezéssel — felnőtt vagyok. Jogom van a saját életemhez.
Ilona nem válaszolt. A fejében emlékek kavarogtak, kellemetlenek, nyugtalanítóak.
Emlékezett Réka Lengyelre. Fél évvel korábbról. Ő is „ideiglenesen” költözött be, nagy tervekkel, Csongor akkor is boldognak tűnt. Aztán Réka eltűnt — Ilona arany fülbevalóival és háromezernyi félretett forinttal együtt.
Eszébe jutott egy másik lány is, még korábbról. „Csak addig marad, anya, míg munkát talál.” Az „addig” végül négy hónapnyi hangos bulit, idegen sminkcuccokat a fürdőben és másfélszeres rezsit jelentett.
— Anya — lépett közelebb Csongor —, miért nem mondasz semmit?
— Ilona asszony — vette át a szót Fruzsina mézes hangon —, tényleg nagyon rendes vagyok. És főzni is tudok! Segítek majd mindenben.
Ígéretek. Ilona jól ismerte őket. Mind ugyanígy kezdődött.
— Szokd meg, anya — mondta Csongor keményen. — Fruzsina mostantól a család része.
Ilona a fiára nézett. Mikor változott meg ennyire? Mikor lett ilyen hajthatatlan? Régen kikérte a véleményét, tanácsot kért. Most pedig csak közölte a döntést.
— Rendben — mondta végül. — Legyen akkor üdvözölve.
Belül azonban valami összeszorult. Hideg, nehéz előérzet telepedett a mellkasára.
Tudta, hogy ez már megint kezdődik. Idegen holmik a lakásban, idegen szokások, idegen szabályok.
És ez most rosszabb lesz, mint az eddigiek. Érezte abból, ahogyan Fruzsina körbenézett. Nem vendégként. Inkább úgy, mint aki máris birtokba veszi a terepet.
AbbóI, hogy Csongor kerülte a tekintetét.
És abból, hogy a csend — az a drága, nehezen kivívott csend — máris darabjaira hullani látszott.
Aznap este a fiatalok elmentek „ünnepelni”. Ilona egyedül maradt a konyhában, teát töltött magának, és megpróbálta jó irányba terelni a gondolatait.
Mi ebben a különös? A fia szerelmes. Ez természetes. Joga van boldognak lenni.
Akkor miért ilyen nehéz a szíve?
És miért számolja már most a napokat addig, amíg mindez véget ér?
Mézes hetek — az első jelek
Az első hétben Fruzsina maga volt a megtestesült udvariasság. Halk volt, figyelmes, minden makulátlan maradt utána.
— Ilona asszony — csicseregte —, segíthetek a vacsorával?
És valóban segített. Salátát vágott, elmosogatott, még virágot is hozott a konyhába, „hogy otthonosabb legyen”.
Csongor szinte ragyogott.
— Ugye mondtam, anya? — súgta elégedetten. — Látod, milyen nagyszerű! Szép is, okos is.
Ilona bólintott. Közben magában csak annyit gondolt: „Eddig mind ilyen volt. Az elején.”
Megpróbálta elhessegetni a rossz érzést. Talán most másképp lesz. Talán Fruzsina tényleg…
Aztán jöttek az apróságok.
Először a fürdőszoba. Kozmetikumok mindenütt. Krémek, flakonok, tégelyek. A tükör állandóan valamilyen permettől volt foltos.
— Fruzsina — jegyezte meg Ilona óvatosan —, nem tennéd be ezeket a szekrénybe? Kezd kicsit zsúfolt lenni.
— Jaj, persze! — kapott a szón a lány. — Csak megszokásból hagyom elöl. Nekem így kényelmesebb!
A tégelyek eltűntek. Fél napra. Aztán újra megjelentek.
A tér tágulni kezd
A második hét végére Fruzsina már teljesen otthon érezte magát.
A hűtőszekrényben külön polcot kaptak az ő joghurtjai. Drágák voltak, külföldiek, sorban egymás mellett. Amikor Ilona egyet levett közülük…
— Ó, Ilona asszony! — termett ott Fruzsina szinte a semmiből. — Azok az én diétásaim. Speciális étrenden vagyok!
Ilona kezében megállt a mozdulat, és hirtelen megértette: ez még csak a kezdet.