— Enikő Kozma ártatlan mozdulattal megemelte a vállát. — Ugyan már, én legfeljebb a levesekhez értek. Komolyan el tudod képzelni rólam, hogy ilyesmire képes lennék?
Marcell Budai zavartan nyelt egyet. — De… mégis honnan tudtál minderről?
— Emlékszel, egyszer azt mondtad, hogy én már csak a múlt vagyok? Nos, ez a „múlt” néha rendet rak a szekrényekben. És ilyenkor az ember egészen érdekes dossziékra bukkan. Én pedig — veled ellentétben — el is olvasom, ami bennük van.
Marcell úgy bámult rá, mintha kísértetet látna. A biztosnak hitt világa darabokra hullott előtte, az a világ, amely hazugságokra és árulásra épült.
— Most pedig, kedves férjem — folytatta Enikő fagyos nyugalommal —, engedd meg, hogy felvázoljam az estéd hátralévő részét. Előbb még nyugodtan kortyold ki a pezsgődet. Aztán együtt kilépünk az étteremből, ahol két civil ruhás nyomozó vár rád. Nagyon szeretnének beszélgetni veled hamis iratokkal és különösen nagy értékű csalással kapcsolatban. A húgod, Júlia Budai, egyébként már vallomást tesz. A lakás — ahogy sejtheted — nálam marad, azok az adósságok pedig, amelyeket olyan nagyvonalúan rám próbáltál terhelni, immár egy büntetőügy részei lesznek.
Felállt, magához vette a táskáját, majd még odavetette:
— Ja, és a vacsora miatt se aggódj. Állom én. Nekem ugyanis — veled szemben — nem zárolták a számlámat. Szép estét.
Enikő kisétált az étteremből anélkül, hogy visszanézett volna. Nem látta, ahogy Marcell a fejét a kezébe temeti, sem azt, amikor a két komor férfi megáll az asztalánál. Már nem érdekelte.
Eltelt egy év. A bírósági eljárás lezárult, Marcell és a nővére letöltendő büntetést kaptak. Enikő elvált, megvédte a lakását, és visszavette a leánykori nevét. A győzelem teljes volt, megkérdőjelezhetetlen — mégsem járt fanfárokkal. Inkább egy hosszú, kimerítő háború utáni csend maradt, amikor az ember egyedül áll a kiégett mező közepén.
Enikő elvégezte a cukrászati tanfolyamot, majd megnyitott egy apró, barátságos kávézó-pékséget. A jogi költségek azonban szinte minden megtakarítását felemésztették, így a hely szerény lett, ő pedig hajnalban nyitott és késő estig dolgozott, gyakran maga állva a pult mögött.
Egy késő esti órán, amikor az utolsó vendég is távozott, fáradtan törölgette az asztalokat. Odakint egy fiatal pár nevetett; a fiú gyengéden eligazította a lány sálját. Enikő ösztönösen rájuk mosolygott, de a mellkasában éles szúrást érzett. Megtanult óvatosnak lenni. A bizalom lett az a luxus, amelyet többé nem engedhetett meg magának. Ez volt a házasságából hozott legkeserűbb tanulság.
Az a huszonöt év, amelyet boldognak hitt, hamisnak bizonyult — éppúgy, mint az aláírás azokban az iratokban. A bírósági ítélet nem adta vissza a múltját; csupán megerősítette, hogy valójában sosem létezett. Az a belső üresség néha fájdalmasabb volt bármilyen sérelemnél.
A bejárati ajtó halkan megnyikordult, és belépett a fia. Mostanában gyakran benézett iskola után segíteni.
— Megint rajta jár az eszed? — kérdezte csendesen, miközben levette a kabátját.
— Nem — felelte Enikő túl gyorsan.
A fiú odalépett, szó nélkül kivette a kezéből a rongyot, és törölni kezdte a vitrint.
— Anya, te vagy a legerősebb ember, akit ismerek — mondta, anélkül hogy ránézett volna. — És mindent jól csinálsz.
Enikő a kirakat üvegében figyelte a fia megkomolyodott arcát. Ő volt az egyetlen valódi dolog, ami megmaradt abból a régi életből. A győzelem nem a kávézóban rejlett, és nem is Marcell büntetésében. Hanem ebben a felnőtté érő fiúban, aki szavak nélkül is értette őt. Ezért megérte mindenen keresztülmenni. Akkor is, ha a hegek örökre megmaradnak.