Marcell Budai a kuzinjával, Boglárka Kozmával dolgozott együtt, aki ingatlanközvetítőként tevékenykedett. Ketten együtt szálltak be egy homályos hátterű befektetésbe, amely állítólag külföldön épülő luxuslakásokhoz kapcsolódott. A vállalkozás papíron mesés hozamot ígért, ezért több hitelt is felvettek, méghozzá Enikő Kozma nevére kiállított, meghamisított dokumentumokkal. Abban bíztak, hogy hamarosan megérkezik a várva várt „aranyeső”: alig egy hónapon belül tízszeres nyereséget jósoltak nekik.
Enikő a férje és Boglárka közötti üzenetváltásokban olyan mondatokra bukkant, amelyek végleg eloltották benne minden megmaradt érzést Marcell iránt.
„Marcell, biztos vagy benne, hogy Enikő nem jön rá? Tudom, hogy csendes típus, de ha megneszeli a lakás ügyét, abból óriási balhé lesz.”
A válasz rideg volt és kíméletlen:
„Nyugodj meg, húgi. Ez a szerencsétlen semmit sem lát a konyháján túl. Amint megkapjuk a pénzt, elválok tőle, kap valami egyszobás lakást a város szélén, és még hálás is lesz. Nem vele akarom élvezni az új életemet. Ő már a múlt.”
A múlt. Szerencsétlen. Enikő számára ekkor vált kristálytisztává, hogy számára Marcell csupán egy kényelmes kellék volt az évek során, egy eszköz a lakás és a biztos háttér mellé.
A bosszú gondolata nem tervezés eredménye volt, inkább ösztönösen született meg benne. Kockázatosnak tűnt, mégis úgy érezte, nincs más út. Nem elégedett meg azzal, hogy számon kérje a férjét. Azt akarta, hogy Marcell mindent elveszítsen pontosan akkor, amikor már biztosnak hiszi a győzelmét.
Minden üzenetet lementett, az összes adatot összegyűjtötte az állítólagos befektetésről, majd felkereste az ügyvédjét és Júlia Budait.
— Ez az egész konstrukció egy klasszikus pénzügyi piramis — mondta ki Júlia néhány nap múlva az ítéletet. — Utánanéztünk a cégnek. Hamarosan összeomlik, miután még az utolsó filléreket is kiszedik az olyan „befektetőkből”, mint a férjed.
Néhány héttel később Marcell ünnepi vacsorát szervezett egy elegáns étterembe.
— Megünnepeljük a sikerünket, Enikém! — lelkendezett.
— Rendben — felelte Enikő hűvös mosollyal. — Ünnepeljünk.
A nagy este előtti napon Enikő az ügyvéd tanácsait követve feljelentést tett a rendőrségen és az ügyészségen. Átadta az összes bizonyítékot: a hamisított szerződések másolatait, az időközben elkészült írásszakértői véleményt, valamint a férje üzeneteiről készült képernyőfotókat. A bank sem maradt tétlen: belső vizsgálatot indított, és jogi lépéseket tett. A folyamat megállíthatatlanná vált.
Péntek este Enikő felvette a legszebb ruháját, gondosan megcsinálta a haját és a sminkjét. Amikor Marcell meglátta, elismerően füttyentett.
— Hát te maga vagy a királynő! Így néz ki az ember, amikor érzi közeledni a gazdagságot!
Az étteremben Marcell szinte repesett az örömtől. A legdrágább pezsgőt rendelte, homárt kért, és megállás nélkül a jövőről beszélt: új autóról, egzotikus utazásokról, fényűző életről.
— Ugye mondtam, hogy nem csak egy egyszerű menedzser vagyok? — dicsekedett. — Zseni vagyok! Aranybányát találtam! És mindezt értünk tettem!
A poharát magasba emelte.
— Fél óra, és megérkezik a pénz a számlára. Milliók! Gazdagok vagyunk!
Enikő is felemelte a poharát.
— A sikerre, Marcell. Mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Ebben a pillanatban Marcell telefonja megremegett az asztalon. Üzenet érkezett. Ahogy ránézett a kijelzőre, az arca eltorzult, mosolya eltűnt, a szemei rémülettel teltek meg. Kapkodva kezdett gépelni, megnyitotta a banki alkalmazást.
— Mi a… mi a fene ez? — hebegte. — A számlák zárolva vannak…
A telefon megszólalt. Boglárka volt az. Marcell felvette, és Enikő tisztán hallotta a kétségbeesett sikolyt a vonal túlsó végéről.
— Marcell! Rendőrök vannak az irodában! Házkutatás! Csalásról beszélnek! Mi történik?!
Marcell elsápadt, kiejtette a készüléket a kezéből, majd Enikőre nézett. A tekintetében ott volt a felismerés.
— Te voltál — rekedten szólalt meg. — Ezt mind te intézted el.
— Én?